Triviális állítással kezdve, a mese műfaj sokrétű, változékony használatának vizsgálata, kulturális funkcióinak feltárása azért bírhat jelentőséggel, mert a meséhez való érték- és jelentéstársítás történeti, időben változó folyamat. Az az attitűd, amely szerint a kulturális elit tagjai a (nép)mesét valamiféle különleges érték hordozójaként azonosítják, egyáltalán nem magától értetődő jelenség, hanem javarészt az utóbbi két évszázad eszme- és művelődéstörténeti folyamatainak eredménye. A 17. századi olasz és francia udvari kultúra egyes képviselői például a műfaj poétikai lehetőségei és marginális volta miatt (melynek révén az kikerült a cenzúra felügyelete alól) fordultak a tündérmeseírás felé,1 ugyanakkor dokumentálhatóan a kora újkortól a 19. század közepéig az európai kulturális elit jelentős része a mesét a léha vagy éppen alantas szórakoztatás és az önmagáért való fi műfajaként általában éppen elutasította vagy legalábbis ignorálta. Később azután – a másik póluson – a tündérmese mítoszként, a tudat alatti tartalmak speciális kódrendszerben való kifejeződéseként vagy éppen a szakrális kommunikáció műfajaként értelmeződött. Mindhárom megközelítés termékeny értelmezéseket eredményezett, és mindhárom megközelítés közös vonása, hogy a mesét általában valamiféle időtlen, öröktől létező szövegtípusként, alapnarratívaként fogják fel. Ami azért figyelemre méltó, mert ha más – akár népköltészeti – műfajokról kimutatható azok történetisége és társadalmi-kulturális szituáltsága, miért éppen a tündérmese lenne ez alól kivétel? Talán mert a nemzetközi mesekutatásban egyébként oly jelentős, műfajtörténeti, társadalomtörténeti, filológiai megalapozottságú irodalomtörténeti irányzatok a magyar mesekutatásban szinte egyáltalán nincsenek jelen (nem csupán az ilyen értelmezésekkel fellépő magyar szerzők munkái hiányoznak, de e szemléletnek és eredményeknek voltaképpen honi recepciója sincs), a magyar mesekutatás a mese műfaj történetére, illetve a jelentéstulajdonítás változó stratégiáira nem fordított különösebb figyelmet. Holott nem csak a mesének, a meséről szóló beszédmódnak is megvan a maga története. A rendelkezésre álló magyar mesekorpusz ismeretében kiindulásként a 19. századi, azon belül pedig elsősorban a század első feléből származó mesék vizsgálatának lehetőségeit érdemes szemügyre venni az eddigi eredmények és a felmerülő problémák bemutatásával; különös tekintettel szóbeliség és írásbeliség viszonyára, illetve a népmese és az ún. irodalmi mese elkülönítésének kérdésére, s ezekből fakadóan a textualizációs eljárások és a hitelességkritériumok összefüggéseire.