E fejezet befejező pontjában csupán vázlatpontszerűen kívánjuk összefoglalni, hogy a vállalati visszaélések milyen büntetőjogi (vagy szabálysértési jogi) szankciókat vonhatnak maguk után.1 Mielőtt ugyanakkor ezt megtennénk, szükséges felhívni a figyelmet arra, hogy a főszabály szerint ún. relatíve határozott szankciórendszer talaján álló magyar büntetőjogban a szankcionálás jogköre megoszlik a jogalkotó és a jogalkalmazó között. Előbbi, tehát a törvényhozó jogosult annak meghatározására, hogy mely cselekmények képezhetnek bűncselekményt, azok kapcsán milyen típusú szankció alkalmazható, továbbá az adott büntetés vagy intézkedés büntetési tételkeretét. Ezt követően a jogalkalmazó (általában a bíróság, kivételesen az ügyészség) jogosult az említett tételkereten belül a szankció konkrét mértékének a meghatározására. Mindezek alapján elmondható, hogy a legtöbb, büntetőjogi fenyegetettségű vállalati visszaélés kapcsán a legáltalánosabb büntetési neme a szabadságvesztés, amely kisebb súlyú cselekmények esetén 3 hónaptól 2 vagy akár 3 évig is terjedhet. A bíróság ezen enyhe esetekben, a Btk. 33. § (4) bekezdése alapján szabadságvesztés helyett ugyanakkor enyhébb büntetést, például elzárást, közérdekű munkát, pénzbüntetést stb. önállóan, a szabadságvesztés helyett is kiszabhat. Közepes súlyú bűncselekményeknél 1–5 évig, nagyobb tárgyi súlyú deliktumok vonatkozásában a 2–8 vagy az 5–10 évig terjedő szabadságvesztés kiszabása jöhet szóba (a felső határ azonban például speciális bűnismétlői kategóriák vagy bűnhalmazat esetén a másfélszeresére nőhet, míg bűnszervezeti elkövetés esetén meg is duplázódhat). Legfeljebb 2 évben megállapított tartamú szabadságvesztés kiszabása esetén a bíróság a Btk. 85. § (1) bekezdése alapján e szankció végrehajtását 1–5 évig terjedő (de a kiszabott szabadságvesztésnél nem rövidebb) próbaidőre fel is függesztheti, ilyenkor az elítéltnek nem kell bevonulnia a büntetés-végrehajtási intézetbe, hanem szabadlábon maradhat.