A kognitív nyelvészet egyik fő célkitűzése, hogy a nyelvi képességet olyan alapvető kognitív képességekre vezesse vissza, amelyek nem csak a nyelvet jellemzik. A szimbolikus nyelvi kommunikáció egyik alapvető feltétele az a kognitív képességünk, hogy egy közös figyelmi jelenetben egy másik ember figyelmét rá tudjuk irányítani egy világbeli entitásra (vö. pl. Sinha 1999, 2001, Tomasello 1999/2002, Langacker 2008). A közös figyelmi jelenet terminus tehát azokra a szituációkra utal, amelyekben valaki valakinek a figyelmét ráirányítja valamire (Tátrai 2011: 30–31, 2017: 907–908). A figyelemirányítás sokféle módon megvalósulhat, például történhet egyszerű rámutató gesztusok segítségével. A figyelemirányítás egy másik módja a rámutató gesztusok és a nyelvi kifejezések együttes alkalmazása. Ennek legtipikusabb példája a deixisek használata, amelyek pontos értelmezése sok esetben megkíván valamilyen rámutató gesztust is; például ezt (+ rámutató gesztus) add ide. A deixisek vizsgálatának részben emiatt van kitüntetett szerepe a nyelvészeti kutatásokban. Használatuk átmenetet képez a puszta gesztusokkal és a kizárólag nyelvi eszközökkel megvalósuló figyelemirányítás között. (A deixisről lásd pl. Levinson 1983: 55–96, Laczkó 2008, Tátrai 2010a.) A nyelvhasználat tehát a figyelemirányítás egy sajátos módja, amelynek segítségével rámutató gesztusok használata nélkül is rá tudjuk irányítani beszédpartnerünk figyelmét valamilyen világbeli jelenetre. A nyelv lehetőséget ad arra is, hogy olyan jelenetre irányítsuk beszédpartnerünk figyelmét, amely nem a beszédszituáció közvetlen fizikai terében zajlik le (pl. Tegnap láttam egy vaddisznót az erdőben). Sőt nem létező, fiktív jelenetekre is vonatkozhat a nyelvi figyelemirányítás (pl. A királyfi legyőzte a hétfejű sárkányt) (Tátrai 2017: 908–909).