A munkajog jogdogmatikai és jogpolitikai megítélése szinte kialakulása óta minden korszakban viták kereszttüzében állt. Napjainkban ugyan nem kétséges, hogy a munkajog éppen úgy a magánautonómia egyik megjelenési módja,1 mint ahogyan a magánjog többi területe is, azonban ennek a tételnek az igazolása meglehetősen nehéz, hiszen a más részére történő munkavégzés e típusánál a magánjogra főszabályként jellemző egyensúly felborult. Ezzel összefüggésben ugyanakkor indokolt Flume gondolataira hivatkozni, aki arra hívja fel a figyelmet, hogy ugyan a magánjogi jogügyletek során a partnerek egyenlőtlen pozíciója szinte általánosnak tekinthető, ez azonban nem jelenti azt, hogy a gyengébb fél önrendelkezési joga és ezáltal alkupozíciója csorbulna, mert a privátautonómiára épülő gazdaságban általában az erősebb partner gazdasági hatalma kiegyenlítődik.2 A munkajogban azonban kétséges, hogy a gyengébb fél részéről a privátautonómia érvényre juttatásához elegendő lenne-e a verseny általános feltételeinek biztosítása az alapjogok hagyományos beavatkozási tilalmi funkciójának értelmezése alapján, azaz az általános piaci mechanizmus által. Ennek a gazdasági – és ami talán fontosabb, jogi – imparitásnak az előképe egyébként már a római magánjogban is megjelent a locatio conductio operarum és operis intézményében a felek jogállásának különbsége által.3 Ezt az egyensúlyt minden korban, több-kevesebb intenzitással és eltérő módszerekkel igyekezett a jogalkotó vagy a jogalkalmazó, de leginkább a társadalom mozgása helyrebillenteni.4 Hosszú fejlődés eredményeképpen alakult ki a munkajog klasszikus szerkezete a szerződéses liberalizmust követő állami beavatkozás közjogi elemei, valamint az individuális és a kollektív munkajog korrelációja által.5 Az egyensúly megteremtésére irányuló kísérletek azonban együtt jártak a munkajog jogpolitikai és jogdogmatikai sodródásával, hányattatásaival. A kérdések és a megállapítások jószerével egy témára koncentráltak és koncentrálnak napjainkban is, nevezetesen, hogy kinek a joga a munkajog? Ennek a jogterületnek a politikai töltését jól jellemzi az alábbi megállapítás: „a munkajog az előrenyomulások és a hátrálások” sorozata.6 A munkajog, a foglalkoztatás politikája más, nagy ívű mozgásokat is sejtet. Vajon igaz-e az az előrejelzés, hogy a XX. század a vállalkozók évszázada volt, míg a XXI. század a munkavállalóké lesz? Amennyiben igaz, a gazdaság, a társadalom, a jogi szabályozás egész rendszerének kell átalakulnia. Kétségtelen, hogy bizonyos átrendeződésnek tanúi vagyunk a munkajog rendeltetése értelmezését illetően, azonban – legalábbis álláspontom szerint – egyáltalán nem biztos, hogy ez az irány a munkavállalók dominanciáját segíti elő.