A francia munkajogban szintén lényeges a munkajog forrásainak meghatározása. Jellemző azonban, hogy ebben a körben a normatív jogi aktusok szerepelnek. A jogi normák mellett az irodalom felsorolja a jogalkalmazást, a szokást és a kollektív megállapodást, amelynek normatartalma van.1 Ebben a felsorolásban a munkaszerződés nincs feltüntetve, a munkáltató vezetőjének döntési jogköre viszont igen. A munkajogviszony feltételeinek alakítása szempontjából Dockès tanulmányának bevezető mondatai irányadók: Le contrat renvoie une image d’égalité et de commun accord. Le pouvoir est inégalité et unilatéralisme. Contrat et pouvoir semblent donc a priori bien éloignés l’un de l’autre.2 Dockès ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy mindazok az ideák és dogmák, amelyeket 1789 után a szerződésnek tulajdonítottak, meglehetősen illuzórikusnak bizonyultak. Flume gondolatai3 csengenek vissza Ripert mondataiban, amennyiben a szerződő felek között soha nem volt semmilyen egyenlőség.4 Annak ellenére, hogy a szerződés prioritása egyértelmű, Dockès azt érzékelteti, hogy a szerződés-hatalom antinómia napjainkra elvesztette merevségét, és meghatározott kapcsolatokban, azok fenntarthatósága érdekében e paradigmák konfliktusa új megközelítést kapott.5 Az alá-fölérendeltségnek a francia munkajogban való jelenlétével összefüggésben kitértem arra a lényeges tényezőre, hogy a munkaszerződés legáldefiníciója hiányzik, míg a munkajogviszony fogalmi elemeinek, úm. indikátorainak felsorolása és meghatározása megtörtént.6 Mivel a munkaszerződés fogalma nem egyértelmű, a Code Civil még mindig a bérlet szabályozását veszi alapul, az irodalom is könnyen hajlamos azt az álláspontot képviselni, hogy önmagában a munkaszerződés – értsd: a munka bérlete – indukálja a munkáltató hatalmát, és ennek megfelelően az egyoldalú alakítási jogát a munkajogviszony tekintetében. Ez ugyanakkor azt a veszélyt is magában hordozza, hogy a munkaszerződés egyéb tartalmi elemei kiürülnek, vagy legalábbis másodlagossá válnak, és úgy tűnt, hogy ennek a szerződésnek csupán az a funkciója, hogy a munkáltató által alakítható munkajogviszonyt megalapítsa. A munkaszerződésnek és a munkajogviszonynak erre a sajátos és veszélyes kapcsolatára hívta fel a figyelmet az ötvenes években a már hivatkozott Ripert, aki a munkaszerződésnek az ún. adhéziós szerződésként történő minősítését elemezte. A munkaszerződés ugyanis ebben az esetben nem jelentene mást, mint a más által egyoldalúan meghatározott feltételek puszta elfogadását.7 Ez viszont a szerződés eszenciáját szüntette volna meg. Ez a veszély azonban nem csupán elméleti lehetőségként tűnt fel, hanem az iparosodás által kitermelt tömeg-munkaszerződések esetében realitás is volt. Mivel azonban a magánjogban az adhéziós szerződés fogalma önállóan nem jelent meg, így ezeknek a kontraktusoknak az érvénytelensége sem merült fel. Ez nem is lett volna gyakorlatilag megoldható, mert ebben az esetben a munkavállalók tömegeinek kellett volna új munkát keresni, de a feltételek ugyanazok lettek volna.8 Másképpen fogalmazva viszont ez azt is jelentette, hogy a Code Civil nem látta lehetségesnek és nem is tartotta szükségesnek, hogy a szerződést megkötő felek közötti egyenlőség hiánya a jogügylet érvénytelenségét vonja maga után.