A tradicionális munkajog megtartására irányuló törekvések megjelölés tévesnek tűnhet, hiszen az érintett active labour politikák, illetve a flexicurity célkitűzései azt támaszthatják alá, hogy éppen általuk esett szét a hagyományos munkajogi intézményrendszer. Alaposabb elemzés azonban azt igazolja, hogy e lépések csupán áttörési kísérletek voltak a hetvenes évek európai foglalkoztatáspolitikai, munkajogi rendjéhez képest. Áttörések, de nem visszafordíthatatlan kitörések. Az európai integráció munkajoga ugyanis abban az időszakban vett új irányt, amikor a Közösség célja a gazdasági közösséggel egyenrangú, önálló szociálpolitika kialakulása volt.1 Ettől kezdve – kissé leegyszerűsítve – a munkajogot alapvetően befolyásoló közösségi normáknak két tárgyköre kapott hangsúlyt. Az egyik a már említett egyenlő bánásmód, a másik a munkáltató nagyobb mozgásterének korlátozása.2 Utóbbiak meglehetősen különböző tárgykörre vonatkoznak, közös bennük azonban a munkavállalói jogállás védelme. Különösen nyomon követhető ez az első három klasszikus munkajogi irányelv szellemiségében és tartalmában. A csoportos létszámcsökkentés, a munkáltató személyében bekövetkező változás és a munkavállaló védelme a munkáltató fizetésképtelensége esetén egyrészről jelentősen csökkent a munkáltató döntési szabadsága, másrészről a munkavállalói státusz – mind az egyéni, mind a kollektív relációkban – megerősödött. Ez az időszak számos, egymástól merőben eltérő értékelést kapott. A munkajog tudományának művelői közül sokan úgy vélték, hogy ez volt az európai munkajog aranykora, mintegy általa bontakozott ki az új munkajog szövete.3 A vállalkozók ugyanakkor ezt az időszakot a stagnálás, a megtorpanás korszakának tekintették. Nem véletlen, hogy csak viszonylag hosszabb szünet után született meg a munkaidő szervezésének egyes kérdéseiről szóló, mind a mai napig újabb és újabb vitát szülő irányelv.4 Álláspontom szerint ez az irányelv meghatározó az európai integráció szociálpolitikája és foglalkoztatáspolitikája szempontjából, hiszen a legélesebb ellentétben áll az Unió gazdaságpolitikáját befolyásoló impulzusokkal.5