Amennyiben a munkaszerződés a kötelmi jog része, úgy a munkajog is a magánjog része. A munkajog azonban nemcsak a munkaszerződésből, illetve a munkajogviszonyból áll. Azon túl, hogy a munkajog szövetébe számos közjogi norma épült be az idők folyamán, a munkajog egyik legfontosabb része a kollektív munkajogi joganyag. Különösen jó példa erre a kollektív szerződés szerepe, amelynek következtében egyes országok munkajogában korántsem a statutory, hanem a contractual sources kapnak nagyobb jelentőséget.1 A kollektív munkajog egyre jelentősebb szerepet játszik az Európai Unió munkajogában is, amennyiben a normáktól való eltérés lehetőségét számos irányelv a megfelelő szintű kollektív megállapodás tartalmára bízza, de ezen túlmenően több irányelv kifejezetten a felek közötti együttműködést írja elő.2 A munkajog eddigi dogmatikája és történeti fejlődése azt igazolja, hogy ez a jogterület csak az individuális és a kollektív relációk egységes szemléletében ábrázolható. A munkajog e két része nem egymástól függetlenül létező és egymáshoz laza szálakkal kapcsolódó joganyag, hanem egymással korrelatív kapcsolatban álló rendszer. Miért alakult ki, és mi a rendeltetése a kollektív munkajognak? A kollektív munkajog csaknem egész rendszerének kiépítése közel egy évszázaddal a szerződéses liberalizmust biztosító törvények megjelenése után kezdődött meg, és alig két-három évtized alatt szinte teljes mai intézményrendszere kialakult.3 E gyors fejlődés oka a szerződéses liberalizmusnak a foglalkoztatás területén kialakult ellentmondása, feszültségekkel teli működése volt, amelyet két eszközzel igyekeztek tompítani. Az egyik az állami beavatkozás, a közjogi normák megjelenése, a másik a szerződéses individualizmus feloldása, a szövetkezések, a szakmai szervezetek alakításának engedélyezése volt. E kettő közül az utóbbi ment nehezebben, mert míg az állami beavatkozásnak a nyomor, a kiszolgáltatottság felszámolása mellett egyben valamiféle piacvédelmi funkciója volt, addig a „kollektív” megjelenése a foglalkoztatás területén egyértelműen politikai merényletnek minősült, és heves ellenállást váltott ki.4 Az ellenállás egyik oka nyilvánvalóan politikai indíttatású volt, hiszen a munkavállalói koalíciók, a szakmai szervezetek fellépése egyértelműen a munkásmozgalomhoz kötődött. Fontosabbak azonban ennél a kollektív intézmények működése engedélyezésének jogi következményei. A szerződéses individualizmus felbomlása egyben azt is jelentette, hogy az egyéni autonómia mellett jelentőséget kapott a kollektív önrendelkezés, ami viszont a munkajogi szerződéses rendszer teljes átalakulásával járt együtt, és ez hatott a magánjog kötelmi rendszerének egészére is.