Bár magyar részről érzékeny reakciók tudnak születni, ha a szlovákok magyar királyokat sajátjukként emlegetnek, mégis, a korábban tett történelmi kitekintések is azt mutatják, hogy a szlovákok királykultuszának is lehet kultúrtörténeti alapja. Láttuk, hogy a szlávok lakta felföldi régiókban erős volt Szent Lászlónak és más Árpád-házi szenteknek a kultusza; láttuk, hogy a magyar uralkodók emléke a szláv világban is hatott. A 19. század szlovák nyelvi és nemzeti mozgalmaiban pedig egészen kiemelt hely jutott Mátyás királynak. Ekkoriban elsősorban pont azok a szlovákok hivatkoztak rá, akik a magyarokkal való kiegyezéshez keresték az utat; Mátyás pedig azt a korszakot testesítette meg számukra, amikor az etnikailag vegyes Magyar Királyság erős és jelentős tényező volt Európa színpadán. Mátyás korszakának ez az idealizált, etnikai feszültségektől mentes képe rendkívül termékenyítően hatott a szlovák irodalomra és kultúrára száz–százötven évvel ezelőtt; a szlovákok műveikkel egyebek mellett azt akarták akkor üzenni a magyaroknak és sajátjaiknak, hogy építhetnének a magyarokkal egy közös államot. Legkiemelkedőbb példája ennek Andrej Sládkovič [ejtsd: Szládkovics] A gyetvai legény című munkája.1 Ebben a történetben Martin, a gyetvai falusi legény véletlenül levadássza a király sólymát; ezt a tettét aztán, összeszedve bátorságát, bevallja az uralkodónak. Mátyás értékeli Martin igazságszeretetét, felveszi őt a fekete seregbe, és meghagyja neki azt is, hogy viselheti nemzetiségére utaló külsőségeit, mint a fokost, az övet vagy a furulyát. A korszak másik nagy írója, Ján Kalinčiak [ejtsd: Kalincsiak] ugyancsak tudatosan nyúlt vissza Mátyás korához: A két Bozkovicz (1842) vagy a Milko sírja (1845) is ekkor játszódik, és megint a jó király – hűséges alattvaló szereplőpárosok jelennek meg.2 A szlovákok között is kevésbé ismert, pedig kultúrtörténetileg rendkívül látványos példa az idealizált Mátyás-képre egy bizonyos Samo Vozár verse a nemesek ellen keményen fellépő Mátyásról („Mikor a töröknek a lába már törött volt”).3 Samo Vozár nem túl ismert alakja a 19. századi szlovák irodalomnak, pedig ez a verse már csak azért is korszakos jelentőségű, mert elsőként íródott a Štúrék által kodifikált irodalmi nyelven. A kanonizált, modern szlovák irodalmi nyelv első verse tehát Mátyás királyról szól – mi ez, ha nem történelmi kapcsolat Mátyás és a szlovákok között…? És érdekes az is, hogy számontartja az irodalomtörténet a „meghalt Mátyás – oda az igazság” szlovák verzióját: „Zomrel kráľ Matiáš – už viac pravdy nemáš!” Érdemes megfigyelni, hogy a szlovák mondás még rímel is… Látható tehát, hogy a dicső morva régmúlt monumentalizálása mellett helyet kapott a historizáló irodalomban a középkor és a kora újkor néhány olyan visszatérő motívuma, mely az együttéléshez is kapcsolódott. „Nagymorávia a maga szereplőivel, Szent István, Korvin Mátyás, Csák Máté, Ján Jiskra, Tátra, Duna, Vág, nemzeti énekek és mondák – ezek mind a szlovákok kulturális emlékezetén belül a nemzeti ideológiai struktúra elemei, egy olyan struktúra elemei, melynek első verziója a 19. század negyvenes éveinek első felében jött létre.”4