Messze túlmutat e könyv terjedelmén annak bemutatása, hogyan fejlődött a szlovák nemzeti mozgalom a 19. század első felében, a reformkor alatt és az 1848–1849-es forradalom, illetve szabadságharc alatt. Hadd álljon itt csupán egy egymondatos zanzásított összefoglalás: ezekben az évtizedekben tanszékek, újságszerkesztőségek és politikusok körül kialakult a szlovák nemzetté válásnak a programja, ami hangsúlyozta a saját nemzeti léthez való jogot és valamifajta területi autonómia szándékát, kodifikálta az egységes szlovák irodalmi nyelvet, és hangoztatta a dicső történelmi múltat. Ez a szellemi és szervezési munka volt az előzménye annak, hogy 1848-ban a szlovák nemzeti mozgalom önálló katonai erő felmutatásának az ambíciójával lépett fel. E mozgalom élén az a Ludovít Štúr állt, akit leegyszerűsítő módon a szlovákok Kossuth Lajosának is lehet tekinteni, és akiről később Párkány városa a szlovák nevét kapta (Štúrovo, azaz Štúrváros). A valóban Kossuthra hasonlító alakja még az euró bevezetése előtti szlovák papírpénzekről lehet ismerős. A Štúr vezette szlovák nemzeti mozgalom eseménytörténete a magyar történelem lapjain ritkán jelenik meg, illetve az egész mozgalom létezése sem egyértelműen része a történelmi ismereteknek. Ennek talán az is az oka, hogy méretében és hatókörében jóval alulmaradt a román vagy szerb nemzeti mozgalomnak, amelyek aztán 1848–1849-ben olyan sok emberéletben mérhető vérveszteséget és keserűséget okozó etnikai polgárháborúba keveredtek a magyarokkal. De a magyar emlékezetben nem igazán kap helyet az sem, hogy ugyanezen század második felében, a dualizmus évtizedei alatt a szlovák mozgalom a maga lehetőségeihez képest tovább élt. A később létrejövő Szlovákia létrejöttét, illetve megszületésének ideáját egyértelműen ezekre a kezdeményezésekre és küzdelmekre vezeti vissza. Nem véletlen, hogy már a két világháború közötti csehszlovák időkben sem volt kérdés, hogy a 19. századi szlovák nemzetté válás komoly hangsúlyt kapjon a történelemkönyvekben, az „elnyomatást követő felszabadulás” és a „magyarosítást követő nemzeti ébredés” kulcsszavak mentén.1 Feltűnő az is, hogy a két világháború közötti német és magyar politika csehszlovákellenes magatartását ekkor történelmi dimenzióba próbálták helyezni, és ezért ekkor a múltat néha úgy tálalták, mintha már a 19. században is német–magyar kooperációban valósult volna meg egy cseh- és szlovákellenes asszimilációs politika. (Például a Habsburg Monarchián belül, vagy az Osztrák–Magyar Monarchia alatt.) A rövid életű, második világháború alatti Szlovák Állam történelemkönyvében hasonló tematika érvényesül, kevésbé érzelemdús megfogalmazásban, de a magyar nemzetállam építését alapvetően egy agresszív asszimilációs politikaként tálalva. Mutatják a tematika hangsúlyait az olyan fejezetcímek, mint A szlovák nemzet követelései, a Szlovák felkelés 1848–49-ben, a Magyarosítás vagy A szlovákok Amerikában.2 Az eseménytörténeten belül ezek maradnak a kulcsszavak később is,3 természetesen a hangsúlyok vagy az azokat körülíró magyarázatok változásával. A szlovák történetírás ekkor már a szlovák nemzeti mozgalom fejlődésére, alakulására, belső törésvonalaira koncentrál, a Pest-Budán, majd Budapesten formálódó politika elsősorban már a magyar nemzeti mozgalom terepe, és immár „közelkülföldnek” számít az egyébként is rendkívül regionális fókuszú szlovák történelemszemléleten belül. A szlovákság számára a pesti utca eseményei már csak annyira relevánsak, amennyire a szlovák nemzetfejlődést befolyásolják. Így a magyar kollektív emlékezetben központi helyen lévő reformkorral, reformországgyűlésekkel, Kossuth és Széchenyi személyével a szlovák történelmi emlékezet már nem foglalkozik mélyen, legfeljebb a nemzetiségi kérdéshez való viszonyulásuk kap teret. A „reformkor” kifejezésnek nincs közszájon forgó szlovák megfelelője, a társadalmi fejlődést szolgáló részeredmények pedig a tankönyvekben is csak esetlegesen szerepelnek.