Volt néhány évvel ezelőtt egy találó országszlogenje Szlovákiának: „Little Big Country”, azaz a kis-nagy ország.1 A szlogent használták minisztériumok és turisztikai ügynökségek, állami intézmények, kulturális szervezetek, és gyakorta feltűnt hivatalos kiadványokon. A kis-nagy ország frappáns utalás a Little Big Man címet viselő westernfilmre, aminek főszereplője előbb akaratán kívül kerül az indiánok oldalára – gyerekként elrabolják –, később a fehérek oldalán köt ki, majd sokat kavarog a történelem sodrásában az egymással harcoló, túlfűtött és dühhel teli felek között. Őket végül a kis nagy ember – akit Dustin Hoffman játszott – halkan túléli. A szlovákság magára valóban hajlamos valahogy így tekinteni, mint a történelemben sodródó, élet-halál harcokba a maga döntése ellenére belekeveredő, de azokat túlélő kis-nagy népre. Az első világháborúról alkotott szlovák múltképben is erősen megvan a „kis-nagy ember” életérzés – hogy ők abba mint besorozott katonák és nemzetiségi jogaikban korlátozott tömegek kerültek bele. Közismertnek mondhatók Szlovákiában a háborús szükségállapot kapcsán hozott olyan intézkedések (mint pl. önkormányzati választások elhalasztása), melyek a nemzetiségek mozgásterét csökkentették; vagy olyan konkrét nemzetiségekkel szembeni retorziók, mint a szlovák katonák lázadása a szerbiai Kragujevácban 1918-ban, melynek leverése után 44 katonát végeztek ki. A kommunista Csehszlovákiában ez a narratíva kifejezetten erőteljessé vált, amely olvasat szerint az első világháborúban egyszerre testesült meg a burzsoá-imperialista hatalom ereje és a nemzetiségi elnyomó politika. Az ekkori tankönyvek „katonai-bürokratikus diktatúráról” beszélnek, „imperialista háborúról”, a nemzetiségi elnyomással párosuló brutális eljárásokról a csehek és a szlovákok ellen. A magyar politika olyan erkölcsi mélypontot ér el ennek a történelemmesélésnek a szemszögéből, hogy a továbbiakban a cseh és szlovák nemzet már joggal nem a Monarchián belül képzelte el saját jövőjét.2 Rosszalló megjegyzések illetik emellett a magyar és szlovák szociáldemokrata vezetőket opportunista hozzáállásuk miatt.3 A 2000-es évek gimnáziumi tankönyvsorozatában pontos számokban ölt testet a szlovák áldozatvállalás: eszerint a Monarchia hadseregének 4 százalékát alkották szlovákok, és a „szlovák területről” mozgósított katonák közül 69 000 esett el, 61 000 pedig nyomorékká vált. Egy idézet pedig azt érzékelteti, a szlovákok számára nyomasztó volt a háború szlávellenes atmoszférája: „sokak ellen indítottak nyomozást, sokakat bilincsben vezettek börtönbe, a postai küldeményeket és leveleket felbontották stb. A jogbiztonság teljesen megszűnt… Hadseregünk galíciai és oroszországi veresége után a politikai helyzet a szlovák Felföldön mérhetetlenül sokat romlott. […] Ha otthon maradtunk, gyanúsak voltunk, hogy talán titkos összeesküvést forralunk: ha a vasútállomáson mutatkoztunk akkor, mikor a frontra igyekvő katonák vagy sebesültek érkeztek, megvádoltak minket hogy demonstrálunk, hogy kémkedünk, hogy örülünk a sok sebesültnek”.4