Az egyik legbefolyásosabb szlovák hetilap, a .týždeň rendszeresen ad helyet cseh vagy magyar szerzőknek, és rendszeresen foglalkozik közép-európai témákkal, illetve a magyar–szlovák kapcsolatokkal. A lap főszerkesztőjével, Štefan Hríbbel egyszer afelé sodródott el a beszélgetés, hogy végső soron a magyar–szlovák államközi kapcsolatokból nem a nagy szövetségkötés és békekötés maradt ki, hanem a háborúskodás. Ami persze nem hiányzik senkinek, a háború nem jó dolog. Azonban pusztán csak a történelem folyása feletti lamentálásként érdemes belegondolni: a magyar és a szlovák társadalom közötti „kibeszéletlen” feszültségek úgy jöttek létre és halmozódtak fel, hogy nem is volt magyar–szlovák háború. Más konfliktusok farvizén, nagyhatalmak árnyékában és világpolitikai történések mellékeseként sikerült mégis egymásnak rengeteg sérelmet okozni.1 Az 1848–49-es magyar szabadságharccal szemben a szlovák legionáriusok úgy vonultak fel, hogy a Habsburg császári seregek segéderejét alkották. Az első világháború végén a cseh és szlovák alakulatok úgy vonultak be a magyarok kezéből kihulló Felvidékre, hogy komolyabb katonai ellenállást a négyéves világháborúban kivérzett magyar hadi kormányzat nem tudott felmutatni.2 Amikor pedig 1919 tavaszán ellentámadást kezdett Kelet-Szlovákiában a Vörös Hadsereg, az nem a valós katonai erőviszonyok miatt akadt meg, hanem a békekötés érdekében történő egyezkedés részeként vonták vissza a katonákat. Trianon után a magyar közigazgatási kar leváltását és a magyar kisebbséggel szemben ellenséges intézkedéseket Prágából vezényelték, nem szlovák területről. De ugyanígy nagyhatalmi erők és világpolitikai történések árnyékában került sor a bécsi döntésre és a Felvidék déli sávjának visszacsatolására, majd a világháború utáni magyarellenes üldöztetésekre, jogfosztottságra és kitelepítésekre is.