Kiss Gabriella

(Ön)kritikus állapot

Az előadáselemzés szemiotikai módszerének vizsgálata


Konklúzió (helyett), avagy mire (is) jó a színházszemiotika?

A kötet Bevezetőjében azt ígértük, hogy Erika Fischer-Lichte elméleti rendszerének vizsgálata választ adhat a (színház)szemiotika ún. válsága kapcsán felmerülő kérdésekre. Ugyanakkor a szemiotika és a hermeneutika több évszázados története világossá teszi, hogy igen nagy intellektuális gőgről és felületességről tenne tanúbizonyságot, ha – egy doktori disszertáció kötelező diszkurzivitásának egyébként megfelelve – néhány mondatos konklúzióban el tudnánk (vagy akarnánk) „intézni” ezt a problémát. Éppen ezért a továbbiakban a szemiotikai megközelítés vizsgálata szempontjából jelentősnek bizonyuló heurisztikai dimenzió (egy napjainkban nagykorúvá váló diszciplína esetében egyáltalán nem elhanyagolható1) tudományelméleti relevanciáját szeretnénk kidomborítani. Különösen jó kiindulópontul szolgál erre Kékesi Kun Árpád írása2, amely magyar nyelven először tett kísérletet annak a két rendezéstipológiának és (áttételesen) szemiotikai elméletnek a kritikájára, amely dolgozatunkban a fischer-lichtei előadáselemzési módszer produktivitásának színháztörténeti illetve heurisztikai keretét biztosította.

(Ön)kritikus állapot

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2020

ISBN: 978 963 454 614 6

Az eredetileg 2001-ben megjelent kötet annak az „állapotnak” az elemzésére vállalkozik, amelyben a modern színháztudomány egyik legmeghatározóbb diszciplínája, a színházszemiotika kényszerül „önkritikára”. Középpontjában az ezredforduló egyik legsokoldalúbb teatrológusának, Erika Fischer-Lichtének a munkássága áll. Az elmélet (re)konstrukciója során műveit a színháztudomány és a szociálantropológia szélesebb kontextusába helyezi a szerző, s így arra a kérdésre is választ keres, hogy igaz-e a (színház)szemiotika oly sokat hangoztatott válságának ténye. A német kutató elemzési módszerének határait a kortárs európai színház posztdramatikus tendenciáinak ismeretében jelöli ki, és a kilencvenes évek nagy vihart kavaró rendezéseinek (Alföldi Róbert, Novák Eszter, Szász János, Telihay Péter, Zsótér Sándor) elemzésén igazolja. A Szegedi Tudományegyetemen megvédett doktori disszertáció átdolgozott változata tehát nemcsak egy előadáselemzési módszer vizsgálatát ígéri, hanem az ezredforduló magyar rendezői színházának európai horizontból történő megértését is segíti.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kiss-onkritikus-allapot//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave