A Tractatus Wittgensteinja egy igen alapvető vonatkozásban kantiánus. A Tractatusban ugyanis a nyelv hasonló szerepet tölt be, mint Kantnál a tapasztalat: egyfelől a megismerő szubjektum és a valóság közti univerzális médium, ám egyben a megismerő számára adott empirikus valóság határait is kijelöli.1 Ennek megfelelően a nyelv, a megismerő számára, olyasvalami felé játszik közvetítő szerepet, amihez közvetlen hozzáférése nincs – a hozzáférést a nyelv biztosítja. Teszi ezt oly módon, hogy a (legalábbis propozíciós) tudásunk2 szigorú logikai rendbe foglalva képezi le a valóságot; nyelvünk egy-egy értelmű megfelelést biztosít ismereteink és a tények világa között. Így bár a Tractatus témája javarészt a nyelv – illetve annak valósághoz való viszonya –, mégsem tekinthető klasszikus értelemben nyelvfilozófiai műnek. A nyelv ismeretelméleti szerepet játszik benne, amennyiben a (legalább Descartes óta) hagyományosan az ismeretelmélet keretei között tárgyalt, én és valóság közti közvetítő szerepet hivatott betölteni. Véleményem szerint ez a szempont kiterjeszthető Wittgenstein későbbi munkásságára is. Bár hagyományosan nyelvfilozófusként tartjuk őt számon, de a „nyelvi fordulat” lecsengése után talán fontosabb lehet egy alternatív olvasat, amely szerint Wittgenstein előbb a karteziánus problémára keresi a választ, majd e probléma felszámolására az indokokat. Mindehhez a nyelvfilozófia persze új kereteket ad, de e keretek felhasználása nem igényli azt, hogy a nyelvfilozófiát prima philosophiaként kezeljük, így aktualitása lehet a „nyelvi fordulat” után is.