Miközben a török regionális hatalmiságnak szerves elemét képezi a NATO-tagság, a törökök NATO-ba vetett bizalma megrendült, amikor a 2003-as iraki háborúban hiába kérte Törökország, a NATO nem léptette hatályba az 5-ös cikkelyt. (2012-ben Erdoǧan ismét fontolgatta a kérést a szíriai konfliktus kapcsán, de erre nem került sor.) A biztonságról való saját gondoskodás programja előtérbe került annak ellenére is, hogy a NATO-n belül Törökország rendelkezik a második legerősebb hadsereggel, és közel-keleti összehasonlításban is a térség egyik legjelentősebb katonai ereje. A 2011-től a térségben és Törökország közvetlen szomszédságában bekövetkező „arab tavaszban” Törökország – éppen az addigra kialakult pozitív képe alapján – a külvilág és a Nyugat számára úgy tűnt, hogy jó példa lehetne az átalakuló országok számára,1 bár a török vezetők és elemzők többször figyelmeztettek arra, hogy hiba lenne Törökországot a sok tekintetben markánsan eltérő és más fejlődési utat bejáró arab országok elé példaként állítani.2 2012-re a „török modell” kérdése azonban gyakorlatilag eltűnt a retorikából, ami nem feltétlenül a török pozíciók hirtelen gyengülését jelentette, hanem azt, hogy az „arab tavasz” meghaladta az idegen modelleket, és saját fejlődési utakat jelölt ki. Másrészt azonban a török szerepvállalás, majd később beavatkozás a szíriai arab tavaszos eseményekbe egy új narratívát eredményezett, melynek a kicsengése és fogadtatása már korántsem volt pozitív. A neoottomanizmus ugyanis az Oszmán Birodalom emlékét idézte, ami az egyre aktívabbá váló török külpolitikával összefonódva Törökország térségbeli megítélését visszahelyezte a realista dimenzióba. Törökország vonzereje megszűnt, és ismét annak látszik, ami: egy a saját érdekeit akár agresszívan is érvényesítő regionális hatalomnak. A török szerepvállalás Szíriában felélesztette az arab–török másság tudatosságát, míg az Erdoǧan-kormányok ideológiai közelsége a Muszlim Testvérekhez kihívást intézett mindazon arab államok felé (Egyiptom, Szaúd-Arábia stb.), melyek az MT-vel ellenségesek. Ráadásul a török regionális fellépés Szaúd-Arábia mint az iszlám világ vezetője felé is kihívást intéz, amikor a szunnita iszlámon belül kínálja a „mérsékelt iszlám” alternatíváját a szaúdi vahhábizmussal szemben.