A vallás és a nemzeti identitástudat kapcsolatát vizsgáló hazai vallás- és értékszociológiai kutatások közül kiemelkedik Gereben Ferencé.1 A kutató abból indul ki, hogy a vallás és a nemzeti identitástudat (nemzeti kultúra) történelmi kapcsolata a kelet-közép-európai térség valamennyi országában máig érzékelhetően erős hangsúlyt kapott. Ebben a régióban az adott közösség előtt álló történelmi kihívás mint nemzeti feladat a kereszténység jegyében szakralizálódott. A kutatás egyik legfontosabb megállapítása az, hogy a nemzeti hovatartozást érzelmileg és tevőlegesen vállaló identitástípusok nagyon erősen vonzódtak egyfelől a vallásos hithez, másfelől olyan további értékekhez, mint a „tolerancia” és a „tudásszomj”. A közömbös, hiányos, negatív identitás viszont a vallás helyett az „önérvényesítéssel” mutatott erős korrelációt. A másik fontos következtetés szerint a vallás elutasítása nagy eséllyel egyúttal a nemzeti identitás elutasítását vagy közömbös kezelését is jelenti; a szokásosnál (hitben, vallási élményben, vallásgyakorlásban) aktívabb, mélyebb és gazdagabb vallásosság a nemzeti identitástudatnak is mélyebb, pozitívabb és aktívabb formáival jár együtt. Mindezt a kutató egy tradicionális értékrendbe való közös beágyazottságukkal magyarázza. Ugyanakkor a jövő esélyeinek megítélésében a vallásosak nem voltak optimistábbak a nem vallásosaknál, vagyis a vallásosság nem az optimistább nemzeti jövőképben, hanem inkább a nagyobb tűrőképességben nyilvánult meg. Hasonlóképpen elgondolkodtató az a tény, hogy a „kifejezetten vallásos” típusba tartozók körében érzékelhető legerősebben a nemzeti büszkeség, de a magyarságukat cselekvően vállalók aránya nem ebben a körben a legnagyobb, hanem a „sem nem vallásos, sem vallásos” kategóriában – ugyanez vonatkozik a kulturális hagyomány fontosságának megítélésére is.