Bár 1945 után heves harcot kellett vívnia a katolikus egyháznak az intézményei és mozgalmai megtartásáért, ezek nagy többsége 1949-ig − ha nem is háborítatlanul, de − működött. 1949-től az intézményes egyház is erősen megcsonkult, a legálisan működő mozgalmak egyháza szinte teljesen megszűnt, hiszen nem működhettek tovább a különböző egyesületek, ifjúsági szervezetek, harmadik rendek. A megszűnt mozgalmak intézményeiktől megfosztva, székházak, klubok helyett lakásokon és erdei tisztásokon, szervezetileg átalakulva (kisebb csoportokra osztódva) folytatták tevékenységüket, a klerikusok helyett sok esetben világi vezetőkkel. Ezekben − az egymástól általában elszigetelt − mozgalmakban a civileken kívül komoly szerepet vállaltak a feloszlatott szerzetesrendek tagjai is. A föld alatt működő mozgalmak többsége nem volt kifejezetten lelkiségi, sőt az esetek jelentős részében mozgalmi sem, hanem mint hitoktatási vagy plébániai tevékenység folytatódott. Az állandó zaklatás, fenyegetettség, majd a koncepciós perek hatására ezek a földalatti „búvópatakok” elapadtak: mind az illegális cserkészet, mind a lakásokon folyó hitoktatás, mind Bulányi György mozgalma, illetve a Regnum Marianum is csak néhány csoporttal működött az 1961-es perek után.