Ha vizsgálódásunkat a „valóban”, a „mélyebben” vallásosakra, a vallásukat egyházuk, felekezetük tanítása szerint rendszeresen egyházi, felekezeti közösségben gyakorlókra szűkítjük, akkor újabb problémákkal kell számolnunk. A vallásszociológus ma már nem kérdezhet úgy, hogy „vallásosnak tarja-e magát?”, mert azt a választ kaphatja − főleg neoprotestáns kisegyházak tagjaitól −, hogy „nem vagyok vallásos, hívő vagyok”. Erre még lehet azt mondani, hogy ez csak egy − a vallásszociológus számára megtanulandó − szóhasználat, amely azt jelenti, hogy az illető − a formális, felszínes, szokásos, vasárnapi vallásossággal szemben − igazán, mélyen vallásos. Nehezebb azt a minősítést értelmezni, amikor valaki − akár katolikus, akár evangélikus vagy baptista − „kereszténynek” nevezi magát, ugyanis ennek eléggé sokféle jelentése van. Jelentheti a felekezetiség relativizálását (szélsőséges esetben a „Jézus igen, egyház nem” jegyében), a „kultúrkereszténységgel” szembeni kritikát, az ökumenikus attitűd hangoztatását vagy az ilyen-olyan vallásossággal szemben az úgynevezett igazi hívőséget. A dunaföldvári szekta néven elhíresült csoportról jó darabig olyan hírek terjedtek el, hogy kiskorú gyermekeket szakítanak el a családjuktól, akiket éheztetnek, böjtöltetnek, ingyen dolgoztatnak, vagyis kizsákmányolnak, illetve hogy szélsőségesen fundamentalista nézeteket vallanak, de a vallásszociológiai „átvilágítás” után ártalmatlannak bizonyultak. Ma már Keresztények néven nevezik és hirdetik magukat, jelezve, hogy ők igazi, jelző nélküli keresztények, akárcsak az első századokban élők.1 Ezzel szemben gyakran előfordul, hogy egy katolikus, református vagy evangélikus hívő úgy érzi (mert olyan helyzetbe kerül), hogy bizonygatnia kell azt, hogy ő bizony jó (vagyis igazi) keresztény.