Eléggé elterjedt vélemény az általam ismert és kutatott (mind az átlagos, mind a teológiailag képzettebb) hívek körében, hogy „onnan”, vagyis Isten magasságából nézve nevetséges, mondvacsinált szőrszálhasogatásoknak látszanak a különböző keresztény felekezetek közötti teológiai különbségek. „Onnan nézve” a különböző vallások, felekezetek sokkal inkább különféle, egyaránt célba vezető utaknak-módoknak vagy még inkább egyetlen nyelv különböző nyelvjárásainak látszanak, mint botrányos szakadásoknak; olyan sajátosságoknak, melyek sokkal inkább kulturálisak, mint hitelviek. Akár olyanok (hitelviek), akár ilyenek (kulturálisak) ezek a különbségek, feltehető a kérdés: lazuló identitást, nagyobb átjárhatóságot eredményez-e a sokak által hőn óhajtott, nagyobb mértékű hitbéli egység? Persze ugyanekkora joggal az a kérdés is feltehető, hogy az identitás hangoztatása nem csupán az el- és bezárkózás álcázott megfogalmazása-e? A rendszerváltás után a megnövekedő szabadság- és mozgástérben egyértelműen lefékeződött hazánkban a hetvenes-nyolcvanas években biztatóan meglóduló ökumenikus folyamat. „Előbb erősödjön meg a mi (katolikus, református, evangélikus) identitásunk, utána majd lehet óvatosan közeledni” – hallhatjuk eléggé gyakran innen-onnan.