A négyarcú globalizáció vallási arculatát Berger nem a New Age-ben, nem a világ és a többi vallás felé nyitni próbáló, párbeszédre vállalkozó katolicizmusban, nem az ökumené irányába tartó kereszténységben, még csak nem is általában a pünkösdi-karizmatikus mozgalomban, hanem az evangéliumi (de nem „evangélikus” – azaz lutheránus –, ahogy ezt a 2000-ben megjelenő Berger-írás fordításában olvashatjuk) protestantizmus pünkösdi formájában jelöli meg. 1982-re első alkalommal haladta meg a színes bőrű keresztények száma a fehérekét, és ez elsősorban a pünkösdi és karizmatikus mozgalmak, valamint egyházak terjedésének köszönhető. A legfeljebb nyolcvan év óta létező pünkösdi felekezetek (nem vesszük közéjük természetesen a történelmi egyházak karizmatikus megújulásban is részt vevő tagjait) ekkorra váltak a legnagyobb protestáns egyházi csoporttá, számuk felülmúlta a baptista, a lutheránus, a presbiteriánus, az anglikán és a kálvinista csoportét, 1990-re pedig létszámukban megelőzték a keleti ortodox egyházakat, s másodiknak zárkóztak föl a maguk 193 millió tagjával a 962 milliós katolikus egyház mögé. (Ehhez a 193 millióhoz még hozzá kell számítani 50 millió földalatti pünkösdi egyházhoz tartozó kínait, 55 milliónyi, a hagyományos protestáns egyházakhoz és 72 milliónyi, a katolikus egyházhoz tartozó karizmatikust.) M. Ralph szerint nem voltak csodálatosan szép epizódjai az egyház életének ebben a században, a mégis megemlíthető pozitívumok között azonban – a második vatikáni zsinat és a Mária-jelenések mellett – a pünkösdi mozgalom elterjedését említi. Míg jó néhány hagyományos protestáns egyház – például a református és az evangélikus – nem fogadta be karizmatikus mozgalmait, az egyébként szintén Amerikában alakult katolikus karizmatikus mozgalom (jeles európai főpapok jóvoltából is) nemcsak hogy benn maradt a katolikus egyházban, hanem – a 72 millió katolikus karizmatikusával – megújításának egy fő tényezője lett. 1992-re a keresztények egynegyede pünkösdi vagy karizmatikus lett, sok országban ők alkotják a keresztények többségét, így a velük találkozó nem keresztények számára ezentúl immár ők testesítik meg a keresztényt. Elképzelhető, hogy Luther óta a legnagyobb hatású keresztény reformmozgalom zajlik világunkban.1 Nem magát a hagyományos protestantizmustól egyértelműen a misztikum irányában elmozduló pünkösdi-karizmatikus mozgalmat, hanem annak (többségi, a történeti egyházakon kívüli) evangéliumi protestáns ágát tekinthetjük a globalitás legjellemzőbb vallási arculatának, mert erre jellemzők a misztikus jegyeken kívül (a nyelveken beszélés, a megtérésről szóló tanúságtételek, a közösségi öröm elragadtatott, extatikus megélése) a munkához való fegyelmezett, beosztó és racionális hozzáállás, a gyökeres változások a férfi-nő kapcsolatban, a gyermekek iskolázásában és felnevelésében, a hagyományos hierarchiához való viszonyban és általában a nyugati pluralizmus értékeinek hordozásában.