Aszalós János, a korszak és a „mozgalmi egyház” koronatanúja, egy közel fél évszázada működő közösség oszlopa azt írja, hogy „az ötvenes évek elején gyakori kezdeményezések voltak »harmadrend« és »világiak apostolkodása« hívószavakkal. Még a középiskolában, 1950 tavaszán, már az államosítás után, többedmagammal én is beléptem a ciszterci harmadrendbe, de nem a diáktársaimmal. Viszont saját kezdeményezéssel a hatodikos és a hetedikes osztályokban két-két kiscsoportot szerveztem, hogy személyes, baráti kapcsolatok létrehozásával és erősítésével az egyházi szellemet osztályukban képviseljék. Magam is alakítottam ilyet olyan diáktársaimmal, akikkel egyébként nem voltam szoros baráti kapcsolatban. Úgy vélem, hogy az ötvenes évek elején a világiak apostoli munkája a maihoz képest sokkal hangsúlyosabb volt; mintha ez »benn lett volna a levegőben«. Sokan úgy érezték, hogy az egyház elsődleges élettere nem a templom, hanem a mindennapi életkörnyezet, és a hitvallás, sőt az apostoli munka éppúgy »életformája«, kötelessége a laikus hívőnek, mint a papnak, csak más formában. Egy ferences harmadrendi csoportról tudok, akik léteznek: öt-hat család él együtt: közösen építkeztek, közös liturgiájuk van, lelki vezetés, lelkigyakorlatok, gyerekek közös nevelése, egymás segítése anyagiakban és szellemiekben, ahogy az a Kolhoz javaslataiban is szerepel. Tudom azt is, hogy a közös életük számtalan súrlódással járt (kiválás, elköltözés stb.).”1