Az elbeszélés többhangúságát, távlatos polifóniáját a Pápai vizeken ne kalózkodj! nem a nézőpontok imaginatív kivetítésével, nem képzeletbeli „tündéralakok” színre léptetésével szólaltatja meg. Ha a Fancsikó és Pinta az elbeszélői távlat és a transznarratív jelképiesség segítségével ellensúlyozta a nézőpontok feszültségét, a Pápai vizeken ne kalózkodj! fordított módon jár el: az identitás ismérveinek nézetéből veszi szemügyre a szerepein át megalkotható én lehetőségeit. Az identitás ismérvei azonban itt sem valamely időtlen lényegszerűségben testesülnek meg, hanem már maga a kérdés megfogalmazhatósága is olyan horizontok közé kerül, amelyeken belül csak időlegesként képzelhető el én és szerep összhangjának bármely megszilárdulása. Ezek a megvalósuló pillanatok ugyan nem válnak viszonylagossá (hiszen, mivel valósággá lettek, „zárványszerűen” fennmaradnak az időben), de nem teremtenek folytonosságot. Annak ellenére sem, hogy a novellák hátterében ott vannak az epikai karriertörténetek nagy elbeszélésének bizonyos alakiságai (vendéglő – étterem – lokál – hotel; ügynöki munka). A „valóságos pillanatok” nem válnak tehát biztosítékává az én semmiféle kontinuitásának. „Olyan valakivel állok szemben – mondja Miklóska, a pincértörténetek főhőse –, […] aki előtt érdemes, hogy legyek, hogy én én legyek, már amennyire telik tőlem, és függetlenül attól, jól járok-e evvel, avagy sem. Azt láttam meg, hogy ez valóságos jelenet, olyan, amelyre emlékezni lehet…” Az önmegtapasztalás ilyen ritka pillanatainak nézetéből itt is egy nagy történet, a karriertörténet foszlik szét, melyre – éppúgy, mint a Fancsikó és Pintában – csupán emlékeztet, de nem vonatkoztat az elbeszélés.