A (bérelt) fonóházba lányok jártak fonni, azonban rendszeresen, meghatározott napokon megjelentek ott a legények is. A fonóházakról kialakított – részben máig is élő – romantikus, idealizált kép létrehozásában nagy szerepe volt a falusi értelmiségnek. Ebbe a társadalmi csoportba tartozott Bazsanth János mácsai kántortanító, aki több mint 40 évig, 1877 és 1919 között tanított Mácsán (Pesti K. 2003a, 69). A már többször idézett, 1900-ban közzétett honismereti-néprajzi leírásában a galgamácsai fonóházi mesemondást is lefesti: „A galga-völgyi fonóházak szinte szükséges összejöveteli helyek. Mit is csinálnának máskülönben, kiknek más szórakozásuk egyátalában nincs? Lássuk csak, mit is csinálnak a fonóházakban? Összegyülnek a legények és a hajadonok valamely háznál s a szerényen világitott szobában elkezdenek mesélni. A mesemondó a szoba közepére ül, még pedig nem valami kényelmes székre s onnan mondja el a maga meséjét a jelenlevőknek, kik mély, siri csöndességben hallgatják a fonóházi regét. Olykor-olykor elejtik az orsót, minek feladásáért csók »dukál« a szomjasajkú legénynek. Arrafelé mostanában már nagyon ritkán akad olyan »nekibúsult« legény, ki azt dalolná orsót pergető szive választottjának, hogy: