Közös munkavégzés folyt a szocializmus időszakában a termelőszövetkezetben. Kezdetben, a gépesítettség alacsony fokán a növénytermesztésben a legtöbb munkát kézi erővel, együttesen végezték az asszonyok. Rózsai Gyuláné és Gulyás Ferencné megerősítette, hogy az 1960-as évek elején még egyre-másra mesélgettek az idősebb asszonyok kint a határban, a munka szüneteiben, sőt a munkavégzés alatt is. Gulyás Ferencné szerint ilyenkor „hosszabb meséket” (tündérmeséket) is elmondtak az öregasszonyok. A fiatalabb menyecskék viszont tréfás, igen gyakran szókimondó, merészen erotikus tréfás elbeszélésekkel szórakoztatták asszonytársaikat. Ugyanez vonatkozik a betakarítás idejére is, amikor egész éjjel szórták a búzát a tisztítóba. Az egyhangú munkát itt is megszakították rövidebb-hosszabb prózai szövegek, de többségben voltak a rövid tréfák. Az általam gyűjtött tréfás szövegek között olyanokat is fölfedezhetünk, amelyek a tsz-ben, valamilyen, a növénytermesztés részeként végzett tevékenység során vagy ahhoz kapcsolódva hangzottak el: a 373. sz. falucsúfoló mese uborkaszedés idején került szóba; az 1222. és az 1223. sz. helyi anekdotát palántázáskor mesélte valaki; az 1319. sz. helyi anekdota közösen végzett cukorrépa-kapálás idején játszódik; az 1389. sz. történet borsókapáláskor, az 1444. sz. helyi anekdota pedig „gépeléskor” (gépi csépléskor). Kiss Károlyné elbeszélése alapján a tsz-hez hasonlóan zajlott a közös munka és a közös szórakozás a kéripusztai állami gazdaság növénytermesztési üzemágában, a kukoricaföldön vagy a komlóültetvényen is. Itt, mivel sok fiatal lány volt jelen, zömében tréfás elbeszélések kerültek terítékre. Kéripusztán télen csak férfiak dolgoztak. Ebédidő alatt, melegedéskor a bognárműhelyben összegyűltek között vegyes műfajú elbeszélések (tündérmesék, tréfás elbeszélések és hiedelemmondák) követték egymást. Legtöbbet mesélt a műhelyben dolgozó Rácz János. A magángazdálkodás időszakában, 1960 előtt arató volt Rácz János. Elmondta, hogy ő még a megerőltető aratás alatti rövid, szusszanásnyi leálláskor is sort tudott keríteni mesélésre. Amíg a sor végéről a sor elejére mentek – kaszával a vállukon –, ő nekifogott és mesélt. Az aratás szünetei is alkalmat adtak a mesélésre. Erről Pesti Józsefné Holló Ilona számolt be, aki aratáskor az ebéd és az uzsonna idején tréfás történetekkel szórakoztatta az aratóbanda tagjait. Helyi anekdoták szinte bármikor előkerülhettek 1960 előtt is, a magángazdálkodás idején. Az 1203. sz. szövegben Pesti Andrásné beszámol róla, hogy a jómódú szüleinél dolgozó helybeli napszámos asszony – aki férjével együtt arató is volt náluk – répakapáláskor vagy terménybehordáskor elmondott Pestiné édesanyjának egy-egy helyi történetet. Az 1960-as, 70-es években lányok és asszonyok dolgoztak az erdészet csemetekertjeiben, akik közös munkával telepítették, kapálták és gondozták a facsemetéket, illetve kapálták a „laposon” a vadak etetésére ültetett kukoricát. Munka közben és a pihenőidőben a dolgozók rövid tréfás mesékkel és viccekkel múlatták az időt. Pesti Andrásné és Kiss Károlyné járt lánykorában az erdészethez dolgozni. A csemetekertben történteket (két asszony összeveszésének tréfás történetét) eleveníti föl az 542. sz. helyi anekdota, az 1092. sz. szöveg elbeszélője szintén arra hivatkozik, hogy az esetet a „Csemetében” (a Csemetekertben) mesélték. Vircsák Mihályné Dudás Lídia 1960–1966 között a tsz növénytermesztésében dolgozott (ahol csak feszített munkatempóban tudta elvégezni egyedül, egy szem magában a rá kiszabott hatalmas területen a munkákat), azonban a testvére, Koza Béláné Dudás Ilona a „Csemetébe” járt. Vircsák Mihályné irigykedve mesélte, hogy ott (a Csemetekertben) mennyire együtt voltak a munka során is, és közösen, fölszabadultan szórakoztak (a munka mellett) a lányok és az asszonyok: „Akik csoportba dolgoztak, mondjuk ojjan, mind a Ilona, hogy a… mibe járt, no?... Csemetébe, ott ëgyütt vótak. Ott még kalácsot is süttek. Kemëncét csinátak. A mérnökasszony ojjan vót, hogy mindënt mëgtëhettek. Úgyhogy akkó pihentek, amikó akartak, viccölődtek, énekőtek, dalótak. Ott ugyë ojjan vót.” Az 1970-es, 80-as években Zsigri Mihályné és Pesti Andrásné a tsz tehenészetében, a „fejészet”-ben dolgozott. Az ő elbeszélésük alapján úgy látszik, hogy az ottani asszonyközösség szépszámú, különböző műfajokba tartozó prózai alkotás éltetője, megőrzője volt (a legendameséktől a helyi anekdotákig, a formulameséktől a hiedelemmondákig). A tsz selyemipari melléküzemágában az 1990-es évek elejéig közel száz asszony dolgozott egy időben. Tréfálkozással, helyi esetek, történetek fölidézésével ütötték el az időt nemcsak az étkezésekkor, hanem a többórás várakozás idején, amíg a selyemmel teli bálák megérkeztek tehergépkocsin Budapestről. Pesti András 1965 és 1990 között Kérben az állami gazdaságban, majd Galgamácsán a tsz-ben volt villanyszerelő. Elmondása szerint mindkét helyen mondott és tanult is tréfás elbeszéléseket az égőcsere vagy a gépszerelés ideje alatt. A tsz-tagok háztáji kukoricaföldet kaptak. Ezeket a földeket minden évben másutt jelölték ki („cédulahúzás” segítségével), és így minden évben mások kerültek egymás mellé a „cédulahúzás” eredményeként. A háztáji kukorica kapálásakor is mondtak el rövid tréfás történeteket, amennyiben a véletlenszerűen kialakult társaságnak volt beszédes, jó mesélőkedvű tagja. Ugyanez érvényes a kukoricatörésre is, „ha sokan összemënnek törnyi” – mondta Gulyás Ferencné. Itt is kell egy jó mesélő, aki szórakoztatja a többieket. Az erotikus trufákat mesélő Koza Istvánhoz úgy jutottam el, hogy azok ajánlották őt figyelmembe, akikkel együtt volt kukoricát törni. Az egyik asszony beszámolt róla, hogy Koza István tartotta szóval az egész társaságot, sorra vette a mulatságos történeteket. A kukoricatörés nehéz munkája is csak a rövid tréfás mesék, anekdoták és viccek elmondását teszi lehetővé.