A sorkatonai szolgálat a mesemondás és a mesetanulás egyik lényeges terepe volt a férfiak számára. A katonaság ideje alatti mesemondás gyakorlatának intenzitását, elterjedtségét mutatja, hogy a Vajdasági Magyarok Néprajzi Atlasza készítésekor fölvett adatoknál a népmesék fejezetében olvasható, hogy a mesemondási alkalmak közül ezt az alkalmat ismerték a legtöbb településen. A 41 kutatópont közül 21 faluból voltak adatok a katonaság alatti mesemondásra (Raffai J. 2003, 175). Ez a fajta mesemondási mód a történelmi Magyarországon élte virágkorát, de létezett a két világháború között is. Végleges megszűnése (Magyarországon) a szocializmus kezdeti időszakára tehető. Értékes adatként szolgál ennek igazolására, hogy Ortutay Gyula egy 1951-ben megjelent tanulmányában több évszázados, de még élő hagyományként említi meg a mesemondást a katonaság idején: „...a katonáskodás szokásaiból sem veszett ki az esti mesemondás szokása, amelyről pedig már a tizennyolcadik századból is vannak adataink” (Ortutay Gy. 1951, 6). Több, részletes beszámoló tudósított a kaszárnyabeli esti mesemondásról (Balassa I. ÚMNGy XI, 40; Erdész S. 1963, 16; Béres A. ÚMNGy XII, 15; Bálint S. ÚMNGy XVII, 15–16; Nagy G. ÚMNGy XX, 22; Eperjessy E. 1991, 9). Bálint Sándor a régi szegedi kaszárnyaélet és az ottani mesemondás bemutatására a szépíró Tömörkény István leírását idézte (Bálint S. 1980, 487). Valamennyi, most számba vett leírásban közös elem a figyelem ellenőrzésére használt csont és hús szópár. Az esti mesemondáskor a mesemondó (nagy ritkán az altiszt) időnként fölhangzó csont kiáltására hús, máshol leves szóval kellett válaszolni. A válaszolók számának csökkenése jelezte a mesemondó számára a figyelem lankadását, a hallgatók fokozatos álomba szenderülését. Ha már csak egy-ketten jeleztek vissza, a mesemondó abbahagyta a mesélést. Ez a szokás az első világháború vége előtti Magyarország területén olyannyira bevett gyakorlat volt, hogy a román mesekutatók (Ovidiu Bîrlea, Nicolae Roşianu) tapasztalata szerint az erdélyi román mesemondók közül némelyek a magyar (csont-leves vagy csont-paprikás, illetve gulyás) szavakat vették át és alkalmazták – román nyelvű mesemondásuk közben – az ébrenlét nyomon követésére. Közbevetőleg megjegyzem, hogy a figyelem ellenőrzésének most ismertetett módját a magyar nyelvterület mesemondó közösségeiben a katonaságon kívül másutt is gyakorolták, ahol viszonylag nagy létszámú hallgatóság gyűlt egybe, így például a havasi mesemondás során Erdélyben, a Görgényi-havasokban, a havasi favágók nagy kunyhóiban, a kalibákban (Faragó J. 1969, 17–19), valamint a marosvásárhelyi cukorgyár melletti barakkokban (Szabó J. 1977, 19–20). Az erdélyi havasok kalibái mellett az alföldi, szabolcsi favágók, erdei munkások hatalmas kunyhóiban is alkalmazták az ismertetett módszert. Vadában, egy bátorligeti erdőrészen – Fedics Mihály mesemondó elmondása szerint – az erdőirtók hetvenfős kunyhójában a mesemondók (Fediccsel egyetemben) a csont-cserép szópárral győződtek meg a hallgatóság ébrenlétéről (Ortutay Gy. ÚMNGy I, 41–42). Egy budapesti építkezésen, a Naphegyen dolgozó Pandur Péter bagi mesemondó a munkásszálláson a csont-hús szópárt vette igénybe a figyelem kontrollálása céljából (Dégh L. ÚMNGy III, 59). A bácskai Temerinből Tolnára (Tolna megyébe) „kendert vágni” járó summások elbeszélése szerint Pásztor Sándor, a nagytudású mesemondó, aki éjjel-nappal mesélt társainak a summás munkán, szintén a csont-hús szópárt alkalmazta az ébrenlét ellenőrzésére, miközben egyik meséjét a másikba fűzte (Csorba B. 1997, 167–168). Az egykori zalai summások szerint – Zala megye a harmadik legnagyobb summáskibocsátó megye volt – a summásmunkán minden majorban akadtak jó mesélők. A rezi summások Hegyi János várvölgyi mesemondót emlegették, aki a katonaságnál bevett módszert alkalmazva a csont-hús szópárral bizonyosodott meg hallgatósága ébrenlétéről (Petánovics K. 1994, 446). Bizonyára nemkülönben győződött meg a mesemondó a Szatmárból eljáró summások szálláshelyein summás társainak élénk vagy lanyhuló figyelméről. Béres András írja az egyik rozsályi mesemondójáról: „Nagyon jól emlékszik arra, hogy a közös summásszállásokon a katonasághoz hasonlóan ment a mesemondás, s aki nem tudott, vagy nem akart mesélni, azt megpokrócolták” (Béres A. ÚMNGy XII, 21). Az egykor Gömör-Kishont vármegyéhez, jelenleg pedig Nógrád megyéhez tartozó Zabaron a férfiak egyes falubeli házaknál tartott téli esti összejövetelein, a kártyázás utáni, olykor késő éjszakába nyúló meséléskor alkalmazta a mesemondó a figyelem ellenőrzésére a csont-hús szópárt, miközben az összesereglett férfiak a szoba földjén kabátjaikon hasalva, sötétben hallgatták a mesét (Villányi P. 1989, 21–22). A galgamácsai mesemondók közül csupán Pesti József és Csonka András (1910–1992) voltak részesei a közkatonák takarodó utáni mesélésének, de ők is csak későn, a második világháború idején, az 1940-es években. Mindkettőjüket 1943-ban vitték el katonának. Pesti József ekkor 38 éves volt, Csonka András pedig 33 éves. A laktanyában egymás után, sorban kellett mindenkinek mesét mondania. Aki nem tudott, annak is ki kellett valamit találni: „Valamit köllött neki hazunnyi akkor is! Valamit köllött neki bëmondanyi!” – emlékezett vissza Pesti József. Ezzel szemben a valóságban szinte egyedül csak a többieknél sokkal idősebb Pesti József mesélt a bakáknak, ők nem mondtak mesét. Mesemondása alatt hagyományos módon ellenőrizte a hallgatók ébrenlétét, a csont és a hús szavakkal (részletesen ld. Pesti József élettörténeténél). A mesemondó tündérmesékkel és tréfás mesékkel szórakoztatta katonatársait.