Galgamácsai mese- és mondagyűjtésem bemutatásánál képtelen vagyok csupán a száraz tényekre, adatokra szorítkozni. Személyes sorsomról is vallanom kell, mivel az életem nagyobbik része immár Galgamácsához kötődik. (Még nem voltam 23 éves az első mácsai szövegek rögzítésekor, és a 65. életévemet is betöltöttem, amikor befejeztem a faluban a rendszeres gyűjtést.) Az előzményekhez tartozik, hogy az 1970-es évek elején engem, a mind anyai, mind apai ágról fővárosi gyökerekkel rendelkező fiatalembert is váratlanul magával ragadott a táncházmozgalom és ennek hatására az Erdély-járás. Ottjártamkor elvarázsolt, lenyűgözött az akkor még élő népi műveltségű kalotaszegi Nádas mente, az elzárt, archaikus Gyimes völgye és az ezerarcú, hagyományait részben még őrző Székelyföld. A ma élő magyarországiak között nem állok egyedül azzal, hogy különösen megragadott engem a szinte érintetlen mezőségi Szék. A három falurészből (Felszegből, Csipkeszegből és Forrószegből) álló Székre érkezésemkor (1973 nyarán egy hétvégén) az első nap este (akkori vendéglátóim tizenéves lányával) elmentem a forrószegi táncházba. A kis nádas ház fiatalokkal teli szobájában egy magas padkán ülve húzták zenészek, és szigorú rendben következtek a táncok. A „szíki pár” végén (akkor még legényest is jártak a fiúk a tánc kezdetén!), a tanc szünetében a legények udvariasan, de igen határozott hangon megkértek, hogy menjek ki az udvarra. Bizonytalanul, tétován és félénken léptem ki (többszöri fölszólítás után) a félhomályból a világítás nélküli üres térségbe, ahonnan csak halk beszélgetés hangjai hallatszottak, de alakokat egyáltalán nem tudtam kivenni a sötétben. (Habozásom oka az volt, hogy fölmerült bennem, hogy a fiúk talán tettlegesen meg akarják torolni, hogy én, mint 19 éves idegen egy 16 éves helybeli lánnyal jelentem meg a táncon.) Nem sokkal később, amikor kimentem, a koromsötét udvaron, a fekete éjszakában váratlanul fölcsendült az énekszó. Szomorú, szívbe markoló dalokat, lassúkat énekeltek, sőt harsogtak a legények, és közben a sötétben kézről kézre járt – engem is sorba véve – egy pálinkával megtöltött üveg. (Ekkor derült ki a személyes megszólítás oka, engem mint vendéget, megtiszteltek azzal, hogy meghívtak a pálinkázásra, mivel egyébként rajtam kívül csak az volt jogosult az üvegből kortyolni, aki „pótolt”, vagyis fizetett, adott pénzt a pálinka vételárába.) Úgy hiszem, hogy ezekben a percekben – miközben az addig általam még soha nem hallott stílusban előadott dalok miatti gyönyörűségbe beleborzongtam – ejtett engem egy életre rabul a magyar paraszti műveltség világa. Rövidesen azonban Forrószegről Felszegre kerültem, és 1974 csikorgós, kemény, hideg telén, mint legény, közel négy héten keresztül, Szegedi Mihály felszegi virágozó asztalos családjánál lakva (nemhogy vendégszoba hiányában, hanem a vendégágy hiányában a kisebbik fiával egy ágyban hálva) – a nekem a család asszonyai által méretre készített „szíki gúnyában”, akkor frissiben varrt, „fekete cérnás”, házi vászon ingben, „kík lájbiban”, „priccsesnadrágban”, a Désen Bogdándi János csizmadia által rám szabott keményszárú csizmában és természetesen szalmakalapban – még a felszegi fonóba is rendszeresen eljártam, no meg persze gyakran a felszegi és nagy ritkán a forrószegi táncházba). Miután jó néhány alkalommal visszatértem Erdélybe, ott hosszú heteket, sőt akadt, hogy egyfolytában másfél hónapot is eltöltöttem (többnyire autóstoppal közlekedve egyik helyről a másikra), egy-két év múlva már magam is próbálkoztam magnóval prózai népköltészetet gyűjteni a kevésbé kutatott Szilágyságban. Budapesten (1973–74-ben) másodéves főiskolai hallgató koromban egy orosz fölvételi előkészítő tanfolyam tartására kértek föl a Külkereskedelmi Főiskolán. Egy ízben ezen az orosz nyelvi előkészítőn beszéltem (oroszul!) néprajzi érdeklődésemről és Erdély iránti vonzalmamról a középiskolás diákoknak. Nem sejtettem, hogy ez a néhány perc a további életemre meghatározó hatással lesz. Hónapokkal később az előkészítőre járó egyik (Erdélyből, Balavásárról áttelepült) harmadikos gimnazista lány azzal keresett meg, hogy beszélt rólam az akkor még csak elsős gimnazista, mindössze 15 éves galgamácsai barátnőjének, aki vele együtt engem – mint a néphagyományok lelkes hívét – is meghívott (látatlanul, ismeretlenül) hozzájuk, Galgamácsára. (A két lány a budapesti Szerb Antal Gimnázium leánykollégiumában lakott.) A meghívás indoka az volt, hogy Rényi Tamás filmrendező a Magyar Televízió részére filmet készített a galgamácsai húsvéthétfői népszokásokról, az „öntözködésről” (a locsolkodásról) és az azt követő „maskurázásról” (az álarcos, jelmezes alakoskodók fölvonulásáról). A galgamácsai barátnőt, vagyis jövendő feleségemet, Gulyás Magdolnát is kiválasztotta Vankóné Dudás Juló, a hírneves mácsai népművész, hogy (a forgatás kedvéért) öntözzék meg őt a legények a fővégi falurész közös kútjánál. Így én kimondottan Gulyás Ferenc családjához, az Aszód-Vác vasútvonal mentén fekvő „Bevágásba” (egy jókora domb új vasútvonal létesítése céljából készített átvágásába), egy vasúti őrhellyel egybeépített szolgálati lakásba, egy őrházba mentem 1974. április 15-én, húsvéthétfő napján. Ezt a meghívást egy újabb követte a nyáron, amely egy galgamácsai (a Gulyás családdal, vagyis leendő anyósommal, Dudás Lídiával) rokon lány lagzijába szólt. Ősztől fokozatosan komolyabbra fordult a kapcsolatunk Magdival. A következő évben, 1975-ben (Magdi 16. születésnapja után) eljegyeztük egymást, 1977 augusztusában pedig házasságot kötöttünk. 1976-ban készítettem el a két évvel korábbi szilágysági gyűjtesemből a Tövisháti mesék című pályamunkámat az Országos Önkéntes Néprajzi és Nyelvjárási Gyűjtőpályázatra. Ez a foglalatosságom természetesen Mácsán is szóba került. Későbbi anyósomnak érzékeltetésképpen vázlatosan elmondtam egypár tréfás mesét, mire ő így válaszolt: