Ragadványnéven: Bugyo Manci. A ragadványnevet maga az elbeszélő kapta bőbeszédűsége miatt, mivel – a falubeliek szerint – állandóan ömlik, árad, bugyog belőle a szó. A szüleinek kevés földje volt (3 hold), ezért aratóként keresték kenyerüket a helybeli (Gombos) Kovács családnál. Később summások voltak Erdőkertesen szőlőben, majd az édesanyja „dohányba járt” Ligetpusztára (dohányt szedni, fűzni). Az anyja Domonyvölgyben is volt summás, szőlőben. A Martinovics család életét sok haláleset keserítette meg: „Mink sokáig csak hárman voltunk: nagyanyám, édësanyám mëg én. A nagyapám a háborúbul kivitték Oroszországba. Onnan hazajött, és nemsokára mëghalt. Huszonëgybe mëghalt. Édësapám mëg mëgnősült, aztán szívëlégtelenségbe mëghalt nëgyvenkettőbe. És én maradtam tizenkét évesen mëg. Előttem vót két család, két testvérëm. Azok is mëghaltak. Így maradtunk hárman. Én tizenhat éves vótam, mikor férjhez mëntem.” Házasságkötésük után a férje először kőművesként dolgozott öt évig Budapesten. A katonaság után Ikladon volt segédfűtő két évig, majd az aszódi Fiúnevelő Intézetben volt fűtő kilenc évig. Janyik Józsefné 1946 és 1960 között csaknem egy szál maga művelte 4 hold földjüket: „A fődekbe këllëtt dolgozni! Lovunk is vót, tehén is vót. Én itthon dolgoztam, a férjëm mëg Pestre járt dógozni. És akkor a gyerëkëk kicsik vótak. Annus nëgyvennyócba születëtt, Jóska ötvenbe. Még lovat is hajtottam. Lovat is pucoltam. Ëtettem, trágyát hordtam. Mindën munkát, ami jött a gazdaságba. Közbe a férjëm mëg ēmënt még katonának ötvenkettőbe. Hát ëlég szűk esztendők vótak akkor is!” A termelőszövetkezet megalakulásától 1971-ig a tsz-től vállalt területeket kapálásra. 1971 és 1979 között az aszódi Fiúnevelő Intézetben, a „Javítóban” dolgozott a konyhán. Ezután 4 évig fizetés nélküli szabadságon volt, mert mozgásképtelenné vált édesanyját kellett ápolnia. 1983 és 1986 között a tsz-ben dolgozott. A férje fiatalon, 66 éves korában halt meg, 1990-ben.