Kulcsár Szabó Ernő

A magyar irodalom története 1945–1991


Az esztéta klasszicizmus hagyományvonala

A kezdeményező, újító szerepek időszerűtlensége olyan tapasztalata volt az első világháború utáni költőnemzedéknek, amely poétikailag távolról sem állt útjában a szemléleti-stilisztikai sokszínűség kibontakozásának. Többségük ugyan életre szóló érvénnyel fogadta el s vallotta a kulturális folytonosság jegyében újrateremtett formák prioritását, hiszen a klasszicitás elvében újból a formaadás képessége vált a szellemi értékek letéteményesévé. De az ún. újklasszicizmus „időtlenítő” beszédmódjának líraműfaji változatai épp azt tették lehetővé számukra, hogy a poétikai magatartások folytonosságában mutassák fel a költészet egyéni karakterének feltételezettségét. Azt, hogy csak a formában kiteljesedő individualitás képes újraalkotni a hagyományozott értékeket: nem a költői vallomás, hanem a tradíció nyelvét átsajátító kompetencia tehet szert új eredetiségre. Mint ennek a líramodellnek az 1945 utáni alakulása is mutatja, a klasszicizáció igénye nem az egyéni változatok kibontakozását korlátozta, hanem sokkal inkább azt a transzparens szóláskényszert, amely a késő romantikus „zseniesztétikák” maradványaként itt-ott még a hatvanas évek végén is fellelhető a magyar költészetben. Az esztéta klasszicizmus harmincas években kialakult irányzatai ily módon egy visszafogott hanghordozású, magas formakultúrájú és arányosan építkező lírai nyelvet örökítettek tovább, amely – bár érdemben nem válaszolt a nyelv problematizálódásának kérdéseire – a költői világkép és szerepfelfogás kulturális feltételezettségét hangsúlyozva sokban hozzájárult egy későbbi radikális költészettörténeti fordulat áthidalásához. Abban ugyanis, hogy a hetvenes évek vége felé a „metafizikai világhiány” és az „új érzékenység” költészete között nem törésjellegű váltás következett be, jelentős szerepük volt e késő klasszicista-esztétista irányzatoknak. A formába kényszerített személyesség és a visszafogott metaforizáltság elve ugyanis használhatónak bizonyult egy olyan költészet számára is, amely lényegében ismét az én közvetlenebb világtapasztalatából indult ki.

A magyar irodalom története 1945–1991

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2021

ISBN: 978 963 454 647 4

A történelem irodalmi valósága ugyan sohasem rögzül végérvényes és változatlan tudássá, de feltétlenül jogos lehet a kérdés: mi indokolja modern irodalmunk történetének újraértelmezését? A válasz nem túlságosan bonyolult. Az irodalom létmódjának időbelisége maga az a „mögékerülhetetlen" tényező, amely miatt újra meg újra meg kell írni az irodalom történetét. S ahogyan Nietzsche immár több mint egy évszázada figyelmeztetett, még csak nem is mi cselekszünk ilyenkor, hisz „az a téves alapmegfigyelés, hogy én hiszek, én vagyok az, aki tesz valamit..." Vagyis, a mi helyzetünkre értve, az irodalomtörténetet sem az irodalomtudósok írják, hanem a mindenkori élő irodalom maga. Általa és rajta keresztül pedig az a szövegközi irodalmi folyamat, amely a hagyomány és a jelen közti „interakcióban" nyer alakot. Innen tekintve az irodalom története a nyelvként felfogott irodalmiság története. Arra tettem tehát kísérletet, hogy a szövegek modalitásából a nyelvként elgondolt irodalom legnehezebben hozzáférhető válaszait szólaltassam meg: a művekben, életművekben megnyilatkozó nyelvi-poétikai magatartást. (Mert csak ez tudósít a mondottak igazságtartalmához való viszonyról.) A század egyik kiemelkedő nyelvésze, Eugenio Coseriu szellemében azt tartva szem előtt, hogy a nyelvként értett esztétikai tapasztalat mindig több, mint amire önmagában egy nyelv egyáltalán képes lehet.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kulcsar-szabo-a-magyar-irodalom-tortenete-1945-1991//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave