Az utóbbi négy-öt évtized irodalomtörténetében kétségkívül a hatvanas évek végi, hetvenes évek eleji epika ment át a legnagyobb átértékelésen. S minthogy itt egyértelmű leértékelődésről van szó, azt is mondhatnánk, ez a prózairodalom volt az első nyilvánvaló „áldozata” az ábrázoláscentrikus hagyomány kényszerű folytonosságának. A hetvenes években ugyanis kétségtelenül úgy látszott, a magyar epika a világszerű, realisztikus megjelenítésformák jegyében tesz kísérletet a lírához való felzárkózásra. Éspedig mindenekelőtt olyan – döntően szintén társadalmi vonatkozású – „igazságok” feltárásával, amelyeknek a kimondhatóságát politikai okok gátolták meg az ötvenes évtizedben. A sematizmusra következő időszak nagy olvasmányairól (Sarkadi Imre: A gyáva, Fejes Endre: Rozsdatemető, Sánta Ferenc: Húsz óra, Az ötödik pecsét, Somogyi Tóth Sándor: Próféta voltál, szívem, Hernádi Gyula: Sirokkó, Kertész Ákos: Makra) azonban már a hetvenes évek közepére kiderült, hogy ezek a kisregények távolról sem rendelkeztek olyan újító erővel, hogy új poétikai feltételeket állítottak volna a hetvenes évek második felének irodalma elé. Az a szellemi izgalom, amelyet megjelenésük idején – nyilvános kritikai vitáktól kísérve – kiváltottak, lényegében mégiscsak politikai vagy legfeljebb szociális-ideológiai természetű volt. Kétségtelen, hogy kérdező – és megformáltság tekintetében is korszerűbb – irodalom volt ez az ötvenes évek győzelmi epikájához képest. De kérdései egyértelműen azon az etablírozott nézőponton belül fogalmazódtak meg, amely már előfeltevéseinek logikájában is biztosította az államrezont a történetfilozófiai célok azonossága felől. Hatalom és erkölcs, bürokrata és „emberarcú” szocializmus, kispolgári mentalitás és közösségi embereszmény – mind-mind olyan alternatívák voltak, amelyek eleve az adott célképzetekre szűkítették a befogadás szemhatárát. A hetvenes évek végének irodalmával szemközt derült ki aztán erről az epikáról az is, hogy esztétikailag már ahhoz a realisztikus, „valóságleképező” epikához képest is mulandóbbat produkált, amelyet ideig-óráig háttérbe tudott szorítani a maga elevenebb kérdéseivel.