A valószerűség oksági eredetű esztétikai tapasztalatát itt a hagyományos elbeszélésmód nem a konkrét tárgyiság jegyében idézi fel, hanem döntően a regényalakok erőterében alakítja ki az ilyen hatás poétikai feltételeit. Ez a prózaforma a két világháború közötti magyar epika ábrázoláshagyományait erőteljesen szűkítve-stilizálva törekszik olyan koncentrációra, amelyet anélkül tesz lehetővé a „világleképező” eljárás, hogy fel kellene adnia a fikció valóságillúzióját. Az ilyen típusú elbeszélésnek azért van mégis módja a műbeli világmetszet bizonyos fajta szűkítésére, mert a maga alakteremtő szándéka nem társul közvetlen korkritikai intencióval: ez a döntően analitikus lélektaniság elsősorban egy-egy hős értékmagatartásának megjelenítésére irányul, így a külső világra vonatkoztatott következtetéseknek eleve bizonyos határokat szab a poétikai megalkotottság. Az epikai jelentés „átvihetősége”, többértelműsége mégis abból származik, hogy a hősök tudat felőli megformáltsága nem abszolút, nem nélkülözi a külső megítélhetőséget: sorsuk értelmezésében a befogadót nem kényszeríti a definitív társadalmi beágyazottság, ám tetszőlegesen sem járhatunk el, mert a hősök alkati-mentalitásbeli megrajzoltsága többnyire pontosan motivált lélektani történésekhez kötődik. Vagyis a sorssá stilizálódó eseménysorral szemközt ezeket a regényalakokat úgy kell értelmeznünk, mint akiknek az élettörténetét döntően nem a külvilág, hanem saját – minden indítékában át nem látható – sorsértelmezésük alakította. Éppen ezért az idetartozó műveket nem lehet – hagyományos szóhasználattal – a realizmus ún. társadalomkritikai változataihoz sorolnunk.