Kant az államok közti örök béke követelményét minden emberre nézve érvényes maximaként fogalmazza meg, mint olyat, amelyre mindenkinek törekednie kell. A háborún, az államok közi jogtalanság természeti állapotán túl kell lépni. Az örök béke maximája ugyanis „kötelesség, ha viszont csalónak feltételeznénk a bennünk élő erkölcsi törvényt, az az iszonyatos kívánság születne bennünk, hogy inkább mondjunk le mindenfajta észszerűségről, s alapjában ugyanannak a természeti mechanizmusnak vessük alá magunkat, mint a többi állatfaj”.1 Vagyis az a kívánság, hogy lemondjunk az észszerű gondolkodásról, és hasonlóvá váljunk a többi, nem-emberi élőlényhez. A moralitásra törekvés racionalitásra törekvés, és ha valaki visszautasítja a morális maximát, visszautasítja az észt és az állatokkal egyenlő rangú természeti állapotba sorolja vissza magát és gondolataiban az emberiséget. Bár számos tapasztalat ellene szól, hogy az örök béke a világban megvalósítható, ám az örök béke nem tapasztalati, nem történeti, hanem normatív fogalom. Eredete a priori, észbeli, akár az eredeti szerződés vagy az ész eszméje. A jognak nincs más célja, mint a társadalmon belüli és az államok közti békét biztosítani. Az örök béke eszméje a jogot meghaladó olyan idea, melynek megvalósítására az észnek akkor is törekednie kell, ha megvalósulását a beláthatatlan jövőbe kell feltételezni.