A marginalista forradalom kibontakozása idején a pénzügyi rendszer működésében nem voltak olyan égető problémák, mint a 19. század első felének Angliájában. Az 1870-es évek közgazdászait sokkal inkább foglalkoztatta a relatív árak viselkedése, mint a pénz és az árszínvonal kapcsolata. A mennyiségi pénzelméletet ezért változatlanul érvényesnek tekintették, és inkább azt kísérelték meg, hogy a pénzt bevonják abba a keresleti-kínálati, utilitarista elemzési keretbe, amelyet a mikroökonómiában alkalmaztak. A reál- és a monetáris elmélet továbbra is egymástól függetlenül fejlődött. Az abban a korban kedvelt kifejezéssel élve, a pénzfolyamatokat úgy tekintették, hogy azok csupán fátyolként borulnak a reálgazdaságra.1 A fizetési mérleg egyensúlyának elméletét arra az arany- és ármozgásokkal leírt mechanizmusra építették, amelyet Hume-nál ismertünk meg (5.2. fejezetet). A klasszikusokhoz hasonlóan azt feltételezték, hogy az árszínvonalat hosszú távon a pénznek (azaz az aranynak) mint árunak a termelési költségei határozzák meg, tehát a pénznek van természetes értéke. Ezt kiegészítették azzal a meglátással, hogy kamatláb hosszú távú egyensúlyi értékét a termelékenység és a takarékosság (productivity and thrift) határozza meg, más relatív árakhoz hasonlóan a monetáris tényezőktől függetlenül. Hosszú távon a pénz semleges, a pénzelméletnek csak az árszínvonal meghatározásával kell foglalkoznia. Hume és Thornton nézeteit követve rövid távon a pénzt nem tekintették semlegesnek, a pénz kínálatának változása és forgási sebességének megváltozása szerintük rövid távon eltérítheti az árszínvonalat a természetes értékétől. A klasszikusoktól örökölt gondolat volt az is, hogy a tiszta papírpénzrendszert technikailag működőképesnek tartották ugyan, de a nemesfém alapnak mint „horgonynak” a hiányát végzetes hátránynak fogták fel.