A görögök, mint láttuk, nyíltan, sőt egyes esetekben büszkén vállalták homoszexuális kapcsolataikat, de mélyen megvetették és a törvény szigorával üldözték a homoszexuális prostitúciót. Míg egy hetaira, vagyis kvalifikált női prostituált számára még a legmagasabb körökbe való fölemelkedés és betagozódás sem volt lehetetlen, a prostitúcióra vetemedő szabad születésű ifjút kizárták állampolgári jogai gyakorlásából, nem szólalhatott föl a népgyűlésen, nem viselhetett semmiféle hivatalt, nem tehette be a lábát a szentélyekbe, s ha e törvényt megszegte, életével lakolt. Az athéni törvényhozók látszólag kétféle mércével mértek: mások esetében megtorolták azt, amit maguk számára megengedhetőnek tartottak. Ez azonban nem így volt. A tolerált homoszexualitás ugyanis alapvetően különbözött a homoszexuális prostitúciótól. Egyrészt nyilvánvaló volt, hogy mind a „platóni”, mind a „gazdasági”, mind pedig a „beavatási” homoszexualitás voltaképpen biszexualitást jelentett: a polgár eleget tett az állam ama igényének, hogy házasságot kössön és utódot hozzon létre (Cantarella 1992). Ez ugyanis elengedhetetlen volt a polis fönnmaradásához. Másrészt egy férfi és egy serdülő fiú időleges kapcsolatáról volt szó, amely eredményeképpen az ifjúból a polis hasznos polgára vált. Harmadrészt e kapcsolatok nem pusztán a nemi vágy kiélésére irányultak, hanem részint ritualizált, részint pedig gazdaságilag vagy társadalmilag kívánatosnak talált célok elérését szolgálták. A homoszexuális prostitúció azonban a görögök szemében a férfi és férfi közötti magasabbrendű kapcsolatot leszállította a férfi-nő kapcsolat alacsonyabb rangjára. Ezért zárták ki a népgyűlésen a hozzászólás jogából azokat, akik valaha ilyen módon keresték kenyerüket. Egy ilyen esetet ismertet Aischinés Timarchos elleni beszédében.