Ami a transznacionális nagyvállalatok, az úgynevezett „multik” becsalogatásának, számukra kedvező beruházási lehetőségek biztosításának kérdését illeti, közismert tény, hogy ők birtokolják a legkorszerűbb technikát, a know-how-t és a fejlesztési kapacitásokat, és ők a felgyorsult globalizáció motorjai. Ők rendelkeznek a legkiterjedtebb nemzetközi értékesítési és információs hálózattal, a legnagyobb tőkeerővel és önfinanszírozási képességgel is. A világgazdaságban sikeres, versenyképes transznacionális társaságokat – a külföldi közvetlen tőkeberuházások modern, „eklektikus” elmélete szerint is (Dunning 1993) – nem egyszerűen a helyileg elérhető magasabb profitráta, illetve az alacsony bérszínvonal vagy különösen a kormányzatok által nyújtott különleges kedvezmények késztetik arra, hogy külföldi beruházásokkal leányvállalatokat létesítsenek, illetve helyi vállalatokat vásároljanak fel. Egyszerre több szempont figyelembevétele alapján számukra az elérhetőnek ígérkező potenciális előnyök együttese számít, amelyek között főként a „stratégiai” kerül előtérbe, az „erőforrás- és piacszerzés” előnyei pedig mindinkább globális összefüggésben értelmezettek. A transznacionális társaságok nemcsak a tulajdon révén és a vertikális termelési folyamatok vagy a horizontális tevékenységek vállalaton belüli „internalizálásával” érhetnek el kompetitív előnyöket, hanem a hely (a lokáció) specifikumai folytán is, vagyis amelyeket az adott ország saját belső körülményei, viszonyai (faktorális adottságai, intézményi rendszere, „gazdasági” és „kulturális távolsága”, illetve közelsége stb.) és gazdaságpolitikája révén biztosíthat. A korporációs hálózatokon belüli funkciók földrajzi megoszlása, vagyis a TNC-ken belüli nemzetközi munkamegosztás szerkezete többnyire megfelel a világgazdaság centrum–periféria dichotómiájához hasonló, illetve hierarchikus szerkezetnek. Legalábbis annyiban, amennyiben a korporációs irányító, koordináló és ellenőrző központok (a K+F kapacitásokat is koncentrálva) csupán egy-két országban, a legfejlettebb anyagazdaságokban találhatók, a regionális alközpontok pedig több, köztük kevésbé fejlett ország nagyvárosaiban, a termelési egységek zöme viszont jóval szétszóródottabban helyezkedik el nagyszámú és különböző fejlettségű, köztük nem utolsósorban fejlődő ország gazdaságában.