A testesültség (embodiment) elmélete a kognitív tudomány egyik népszerű megközelítésévé nőtte ki magát az elmúlt két évtizedben. A kognitív nyelvészet egyik alapfeltételezése szerint azért használunk olyan sok, tapasztalati élményre utaló szót („lágy”, „finom” stb.), elvont értelemben is („lágy tekintet”, „finom modor”), mert valójában az egész elmeműködés a test érző és mozgató (szenzomotoros) agyi rendszerein nyugszik (Lakoff és Johnson 1999). Ez a gondolat Merleau-Pontynál (1908–1961), sőt már Giambattista Vicónál (1668–1774) is felsejlett (Nuessel 2006). A gondolatmenet szerint a magasabb szintű kogníció minden formája (gondolkodás, nyelv, fogalmi rendszer, döntéshozatal, problémamegoldás stb.) valójában az észlelő (perceptuális) és mozgató (cselekvésirányító) rendszerek, a test és a testi tapasztalás által működik, illetve nyer tartalmat és struktúrát. Az elme egységes rendszert alkot az észleléssel-cselekvéssel, így értelmetlen a test–lélek megkülönböztetés: ahogy a kognitív tudomány, úgy a nyugati filozófiai hagyomány is sok ezer évig tévúton járt. Az elmélet mára igen dominánssá vált a magukat kognitív nyelvészeknek nevező tudósok körében (pl. Kövecses és Benczes 2010), ugyanakkor az adatok és megfigyelések, amelyeket érvként szoktak felhozni mellette, gyakran a szótárkutatási empíria szemezgetései, perdöntő kísérleti bizonyítékok pedig nemcsak hogy nem állnak rendelkezésre, de olykor úgy tűnik, mintha nem is igazán nyomoznának utánuk. Az alábbiakban áttekintem a testesültség elméletének legfontosabb állításait, legerősebb bizonyítékait, majd azt, hogy a legfrissebb kutatások alapján miért tűnik egyre valószínűtlenebbnek, hogy az elmélet beteljesítse küldetését, és valóban az elme és a kogníció átfogó modelljévé váljék.