1971-ben érdekes színdarabot tett közzé Marin Sorescu, aki ma már Herder-díjas akadémikus. Címe: A harmadik karó. Sötétben felhangzó tudálékos csevegéssel kezdődik a fájdalomról, a félelemről, majd arról, hogy ki a nagyobb uralkodó Mohamed vagy pedig Vlad Ţepeş (azaz Karós Vlad). Aztán amikor kivilágosodik, kiderül, hogy egy román és egy török beszélget – karóba húzva. Nemsokára megjelenik a román vajda is, akit Dracula néven ismert meg a világ. Élcelődik egy kicsit, végrehajt néhány szörnyűséget, nagyokat elmélkedik…, hogy végül az üresen égnek meredő harmadik karóba húzza önmagát. A dráma – hangoztatja a Herder-díjas akadémikus irodalomtörténész – „metaforizáló filozofikus diskurzus”. Itt „minden célzás és szimbólum”.2 Ahogy azt megszoktuk Ceauşescu Romániájában – Paul Goma 1986-i kifejezésével „Dracula királyságában”3 – ahol minden véresen komoly és komolytalan. A főnök önmaga karikatúrája volt. És otthon a színházértő közönség, ha a tévéje előtt a vezérben kereste kedvét, hol nyelvtani hibáin élcelődött, hol levette a hangot, hogy gesztikulálását élvezze. És mégis a végén, a „perben” és „kivégzésekor” oly mélyre süllyedt a környező „díszlet”, hogy a gátlástalan, paranoiás diktátor mintha utolsó tévészereplése alkalmával némileg megdicsőült volna. Ő, aki hű kémje és árulója (Pacepa) szerint az amerikai magyar tüntetés alkalmával, amikor többek között Ceauşescu–Dracula transzparenseket is láthatott, összehányta magát. Sírját virág borítja el, talán azért is, hogy megbékítsék, mert azt is rebesgetik: mivel a lelke nem nyugodhat, visszatér az élők nyugtalanítására, nem hagyja, hogy jobban menjenek a dolgok… (Az érem másik oldala, hogy a kereszteket letörték a házaspár sírjáról, mert azt mondják, hogy a zsarnokokat úgy kell elföldelni, mint a kutyát.)4