A háromkötetes Erdély története körüli vitákban eléggé élesen kirajzolódott annak az igénye is, hogy az eddigieknél kimerítőbben és alaposabban kell feltárnunk Erdély, Havaselve és Moldva kapcsolatrendszerét. Érdekes ennek az „újabb” historiográfiája is. A múlt században Szilágyi Sándor (1827–1899), majd századunk elejétől majdnem annak derekáig Veress Endre (1868–1953), Nicolae Iorga (1871–1940) és Ioan Lupaş (1890–1967) tárt fel hatalmas forrásanyagot. Az 1944–45-ös esztendőket követő lehetőségekkel élve, román részről Gheorghe I. Brătianu (1898–1953) vázolta fel – egymással párhuzamosan – a három történelmi régió intézményrendszerének működését széles európai kitekintéssel.2 A dákoromán kontinuitás elméletének premisszáiból indult ki ő is, de a magyar történetíráshoz – miután mindkét fél „elásta a csatabárdot” – kényszerlakhelyén (1947–1950) a kritikai megértés szellemében viszonyult, hol vitatkozva azzal, hol – horribile dictu – hivatkozva olyan magyar szerzők eredményeire, akikkel azelőtt élesen polemizált.3 Összehasonlító interregionális vizsgálódásainak elmélyítésére már nem jutott ideje. Mint jobboldali politikust, először kényszerlakhelyre telepítették, aztán bebörtönözték, és a börtönből már nem került ki élve. 1945 előtt írt műveiből az 1970-es évek óta Bukarestben adnak ki újra, az 1945 után írtakból Nyugaton.4