Az erdélyi románok 18. századi története dráma – írta Octavian Bârlea, a román görögkatolikus múlt egyik legavatottabb értője.2 A dráma első nagy főszereplője Inochentie Micu-Klein (1692–1768), aki életének több mint utolsó két évtizedét római száműzetésben élte le. Ennek az időszaknak szentelte Francisc Pall, a Kolozsvári Egyetem egykori tanára – miután Németországba távozott – az utóbbi évek egyik legnagyobbszabású román tárgyú monográfiáját. Az pedig külön jelentőséggel bír, hogy a munka az erdélyi szászok Studia Transylvanica című sorozatában jelent meg, példázva a szászok programszerűen vallott összerdélyi érdeklődését. A mű utószavában találóan hangsúlyozza Paul Philippi, az erdélyi vagy inkább már erdélyi származású németség szász öntudatának egyik teoretikusa, és egyben kiváló teológiai gondolkodó, hogy „megértési nehézségek támadnak az értekelés terén, ha ez apodiktikus igénnyel lép fel. Bár az erdélyi viszonyok ismerője egyben tudatában van annak, hogy a szerző akkor írt a görögkatolikus egyháztörténet eme szakaszáról, amikor ezt az egyházat államilag betiltották és létjogosultságának pátoszát a száműzetésben kellett artikulálnia, ahol a szerző maga is él. És ennek az anyagnak a kezelése arra fogja ösztönözni a mi »Ország-ismereti-Egyletünk« munkatársát, hogy az erdélyi történeti és tudati valóság egy darabját tudomásul vegye, saját szemléletét felülvizsgálja, éppen ama feldolgozáshoz, mely a nemzeti hagyományok párbeszédét újra lehetővé teszi és gyümölcsözővé teheti.”3 Súlyos és időszerű gondolatok ezek. Biztató és óvatos optimizmust sugallnak. De vajon igazolja ez a munka Philippi optimizmusát? Pontosabban: miként jelzi önmagunk – önmagunkon az erdélyi kérdésekkel foglalkozó tollforgatókat értve – revíziójának követelményét? Szemlénkben erre keresünk választ.