A fájdalom minden esetben jelentős pszichés változásokkal jár együtt. A kognitív tényezőket tekintve fontos szempont az egyén attitűdje, meggyőződése a fájdalommal (annak okával, kontrollálhatóságával, időtartalmával) kapcsolatban (lásd szubjektív betegségelméletek), csakúgy, mint a fájdalomhoz kapcsolódó figyelmi, észlelési és memória folyamatainak jellemzői. Empirikus kutatások [226] igazolták, hogy a katasztrofizáló gondolkodás (a lehető legrosszabb kimenetelre történő fókuszálás) mind a fájdalom szubjektív intenzitását, mind a hozzá kapcsolódó distresszt megnöveli. Az aktuális fájdalomérzet továbbá mind viselkedéses szinten, mind az érzelmi reakciókat tekintve azonnali válaszokat vált ki. A fájdalomélmény a viselkedés azonnali leállítását, a tevékenységtől való visszahúzódást válthatja ki, valamint a fájdalomnak hangadással és arckifejezéssel, testtartással való kifejezését (ez az fájdalom alapvető funkciója is: felhívva a figyelmet a test sérülésére, lehetővé teszi a sérülést kiváltó inger elkerülését). A koszorúérbetegek által megtapasztalt mellkasi nyomás hasonlóképp az aktuálisan folytatott tevékenység azonnali abbahagyását, a pihenés lehetőségének keresését váltja ki. A hosszan tartó fájdalom orvosi segítség kéréséhez, fájdalomcsillapító alkalmazásához, az általános aktivitási szint mérsékléséhez és más, az egyén által protektívnak gondolt viselkedéshez vezethet. A tartós fájdalomérzet kihatással lehet az egyén szociális szerepeire, munkavégzésére, családi kapcsolataira, mindennapi tevékenységeire, amely hatások kapcsán a korábban már tárgyalt betegségelőny szerepe is hasonlóképp felmerülhet. Ennek okán a fájdalomélményre adott leggyakoribb érzelmi reakciók a frusztráció, valamint szorongásos és a depresszív érzések.

A fájdalom kezelését segíteni kívánó pszichológiai kezelési módokról elmondható, hogy minden esetben a beteg személy aktív részvételét igénylik. Gyakran alkalmazott módszer a beteg személy által vezetett fájdalomnapló: feljegyezve, hogy például mely napszakban, milyen tevékenység közben, milyen pszichés állapotok által kísérve jelentkezett a fájdalom, segíthet az egyénnek egyfelől tervezni és minél hatékonyabb szervezni a napjait, másfelől célzottan elkerülni azokat a helyzeteket, tevékenységeket, amelyek valószínűbben vezetnek a fájdalom fellépéséhez. A fájdalomhoz kapcsolódó betegedukáció szintén hatékony eszköz lehet. [227] Egyfelől információt gyűjtve a fájdalomról, annak okáról, jellemzőiről, enyhítésének lehetőségeiről (lásd például az angina pectoris kapcsán tárgyalt szempontokat, II.3.1. fejezet) a kontrollérzet megerősítését, valamint a fájdalom tényleges megelőzését és megszüntetését is eredményezheti. Másfelől, megvizsgálva, hogy az egyén maga milyen meggyőződéseket hordoz a fájdalommal kapcsolatban, a fájdalommenedzsmentet nehezítő betegségmagatartás felismerését is segítheti (lásd mind a „fájdalom nélkül nincs fejlődés” téves elképzelést, a „férfi elviseli a fájdalmat” beállítódást, mind a „fájdalom lehetővé teszi, hogy munkavégzés helyett pihenhessek” betegségelőnyhöz kapcsolódó viszonyulást), ami mind gátja lehet az egyén fájdalommenedzsmenthez kapcsolódó motivációjának.

A könnyen elsajátítható relaxációs technikák (lásd a VI.4.4.5.2. fejezetet) célja, hogy csökkentsék a pszichofiziológiai feszültség, az úgynevezett arousal szintjét, amely gyakran emelkedettebb krónikus betegséggel élő vagy aktuálisan fájdalmat érző személyek körében. A testi-lelki feszültségérzet csökkenésével mind a fájdalomérzet, mind az ahhoz kapcsolódó (vagy attól függetlenül fellépő) pszichés distressz mérséklődhet.

További technikák a figyelem tudatos irányítására épülnek, amely módszer gyakorta részét képezi a relaxációs technikáknak is (például a figyelem irányítása a légzésre, az izmok feszülésére-ellazulására stb.). A figyelem irányítására szolgáló módszerek elméleti alapja, hogy az egyén tudatos figyelmi kapacitása korlátozott, amely keretében a mentális folyamatok fókuszálásával irányítható, hogy az egyén külső és belső környezetének mely ingerei kerüljenek a tudatosság fókuszába, kiszorítva így más ingereket a figyelem mezőjéből. A fájdalommenedzsment során használva e technikát, az egyénnek megtanítható, hogy bizonyos belső képekre (például egy korábbi kellemes élményre) vagy a külső környezet bizonyos ingereire (például a szél simogató érzésére a bőrén, vagy bizonyos illatokra) helyezze át, váltsa át figyelmét, ezzel csökkentve a fájdalomingerre fordított figyelmet, így mérsékelve annak hatását is. Szintén segíthet, ha az egyén nem a fájdalomról tereli el a figyelmét, hanem a fájdalom bizonyos aspektusaira fókuszálja azt (például a mellkasi fájdalom során az egyén arra figyel, hogy felsőtestének pontosan mely részén érzi a fájdalomingert, és ez hogyan mérséklődik pihenés hatására; ezáltal kisebb figyelmi kapacitás marad annak interpretálására, akár katasztrofizálására, például, hogy ez talán a szíve romló állapotának a jelzése). [227]

A kognitív viselkedésterápiás módszerek alapgondolata, hogy egy esemény megtapasztalásakor az esemény egyén általi interpretációja váltja ki az érzelmi és viselkedéses válaszokat, nem az esemény maga. A fájdalomhoz kapcsolódó gondolatok, meggyőződések és attitűdök megvizsgálása lehetőséget teremt ezen gondolatok kontrollálására, akár módosítására, így azok következményeinek mérséklésére is. Például a gondolat, hogy a mellkasi fájdalom csak egy újabb szívizominfarktus jele lehet, érthető módon vált ki intenzív negatív érzéseket az egyénből. Ezen gondolat felismerése és módosítása (például, hogy a károsodott szívizom túlterhelése esetén is felléphet a mellkasi fájdalom, tehát a terhelés csökkentésével az szűnni fog) egy másfajta, kevésbé negatív érzelmi kimenethez vezethet. E katasztrofizáló gondolatok továbbá a fiziológiás stresszreakció kialakulásához is vezethetnek, amely akár fokozhatja is a fájdalomérzetet. A gondolatok kontrollálása, átkeretezése ezáltal a stresszreakció mérséklődéséhez, ekként – a pihenéssel kiegészülve – a fájdalomérzet tényleges csökkenéséhez is vezethet.

A fájdalom viselkedésterápiás megközelítése mindenekelőtt a fájdalomélményhez kötődő viselkedések megváltoztatását és nem a fájdalomélményt magát célozza. A fájdalomviselkedés magában foglalhatja a beteg személy megváltozott aktivitását, nem egészséges testtartását vagy mozgását (óvni kívánva így a fájdalmas testrészt), a túlzott mértékű pihenést vagy az aktivitás-pihenés ciklusainak maladaptív megváltozását. A viselkedésterápiás módszerek gyakorta célzott területei az egyén aktivitási szintje (az egyensúly megtalálása az aktivitás és a pihenés között), a gyógyszerszedése (az indokolatlan vagy túlzott mértékű gyógyszerelés kiváltása), illetve a családtagokkal, barátokkal való társas interakció fenntartása (például családi programok kerülése a fájdalomtól való félelem miatt). E megközelítésben fontos felismerni, hogy milyen események előzik meg az adott fájdalomviselkedést, és milyen következmények (megerősítők) követik azt. Amennyiben például az egyén a legenyhébb fájdalomérzetre is azonnal abbahagyja aktuális tevékenységét és lepihen, nem tapasztalhatja meg, hogy néhány percen belül a fájdalom talán enélkül is mérséklődött volna. A családtagok, akik maguk is aggódnak a beteg személyért, pedig megerősítik, hogy a pihenés az egyetlen jó megoldás ilyen helyzetben. Ezáltal kialakul az egyénben az a fájdalomviselkedés, amely minden esetben az azonnali aktivitás feladását és a pihenést jelenti, ez azonban az egyén állóképességének, erőnlétének csökkenéséhez, így káros egészségügyi következményekhez vezethet. Ennek okán a családtagoknak, hozzátartozóknak adható tanács, hogy ne minden esetben a beteg személy szubjektív élményeire fókuszáljanak (például a szorongás az egyén által érzett fájdalom miatt), hanem a beteg érdekeit (is) tartsák szem előtt (például, hogy a testmozgás szükséges és fontos eszköze a koszorúér-betegség kezelésének és létezik középút a fájdalom elkerülése és a testi aktivitás fenntartása között). [227]