Az összetettebb tranzakcionalista elméletek szerint a stresszfolyamatban számos különböző tényező játszhat szerepet, amelyek oda-vissza hatva befolyásolják egymást, így alakítva a stresszfolyamatot. A legelterjedtebb tranzakcionalista modell szerint a stressz az egyén és egy olyan környezet kapcsolatában jön létre, amely környezetet a személy úgy értékel, hogy az jelentősen igénybe veszi vagy meghaladja erőforrásait. [55] E modell épp ezen kognitív értékelés folyamatát helyezi a fókuszba (ahogy ez már részletesen bemutatásra került az V.3.1.3.3. fejezetben): az elképzelés szerint a személy találkozva egy új helyzettel vagy eseménnyel az értékelés három szintjén elemzi azt: az elsődleges kiértékelés során az egyén felméri magát az eseményt és kihívást, amelyet az állít elé; a másodlagos kiértékelés során az egyén saját erőforrásait méri fel, amelyek rendelkezésére állnak a kihívásokkal való megküzdés során (ezek lehetnek külső, például mások segítsége, anyagi helyzet stb., és belső erőforrások, például képességek, korábbi tapasztalatok, megküzdési készségek stb.). A másodlagos kiértékelés ugyanakkor természetesen visszahat az elsődleges folyamatra is (hiszen például a személyes hatékonyságát megélő személy kevésbé megterhelőnek láthatja a helyzetet), ekként e folyamatok oda-vissza hatnak egymásra is. Ezen kiértékelés eredményeként egy eseményt észlelhet a személy a saját jólléte szempontjából semlegesként vagy irrelevánsként, pozitívként vagy legalábbis nem károsként (lásd eustressz), vagy stresszkeltőként (lásd distressz). Végezetül a harmadlagos kiértékelés során az egyén értékeli megküzdése eredményességét, s ha szükséges, újraértékeli a helyzetet, és eldönti, hogy folytatnia, esetleg módosítania kell-e megküzdését. [55]

Ebből következik, hogy ezen értékelési folyamat befolyásolja a stresszel való megküzdés észlelt szükségességét, módját, illetőleg a kifejtett erőfeszítés mértékét is, végső soron mind a szubjektív, mind a fiziológiai stresszválaszt. [105] Lévén, hogy korábban e kérdéskor már részletesen kifejtésre került, e helyütt csak a konklúzió ismételt levonása tűnik újra szükségesnek: a kiértékelés és a megküzdés folyamatait és lehetőségét figyelembe véve hangsúlyozandó, hogy a stressz nem pusztán egy „külső” hatás eredménye, amellyel szemben az egyén passzív és tehetetlen. A kiértékelés folyamatának módosítása („hogyan észlelem a helyzetet?”) vagy a megküzdési készségek fejlesztése („milyen erőforrásaim vannak e helyzetben?”) kulcsfontosságú lehetőséget teremt az egyén által megélt stresszválasz befolyásolására, mi több, jelentős módosítására, így annak káros hatásainak csökkentésére is.

A 85. kitekintő ablakban látható a tranzakcionalista stresszmodell vázlatos folyamata. Az elképzelés szerint tehát a stresszreakciót kiválthatja valamilyen lehetséges (például anticipált) vagy valós fenyegetés vagy kihívás, amely a személy integritását vagy túlélését (akár szimbolikus értelemben) veszélyezteti. Ezen körülménynek az értékelése azonban függ az egyén számára elérhető külső és belső erőforrásoktól, mint az egyén megküzdési képességei, korábbi tapasztalatai hasonló eseményekkel, körülményekkel kapcsolatban, az elérhető társas támogatástól és bizonyos személyiségjellemzőktől is (például kontrollképesség, személyes hatékonyságérzés). Amennyiben az egyén úgy értékeli, hogy a fennálló helyzet meghaladja az aktuális alkalmazkodási erőforrásait (jelenleg rendelkezésre álló eszközeivel, kapacitásával nem tud megküzdeni a helyzettel), stresszként fog címkéződni a folyamat, amely a stresszválasz kialakulásához vezet. Ezt szintén befolyásolja a stresszor természete (akut vagy krónikus, major vagy minor stb.) és az egyén megküzdési képességei és készségei, amelyek ismételten visszahatnak a stresszor értékelésére is. Például a testmozgás sokak számára egy stresszkezelő módszer, így része lehet a stresszválasznak. [105] A fizikai aktivitás ugyanakkor pozitívan hat a kognitív folyamatokra is, miközben lehetővé teszi az egyén kilépését a stresszkeltő helyzetből is, aminek segítségével könnyebbé válhat a probléma átgondolása, ezáltal adaptívan segítheti a stresszor értékelését és a megfelelő megküzdési mód kiválasztását is. Továbbá a testmozgás pozitív hat a stresszválasz által érintett fiziológiai folyamatokra is – például csökkenti a stresszválasz miatt megemelkedett vérnyomást –, így mérsékli a biológiai stresszreakciót is, tehát a stresszfolyamat számos – viselkedéses, pszichológiai és fiziológiai – szintjére is oda-vissza ható, kedvező befolyást gyakorol.

Stresszkezelésnek vagy stresszmenedzsmentnek nevezhető minden olyan aktivitás, amelynek célja a stresszorokkal, valamint e stresszorok nyomán fellépő negatív érzelmekkel, fiziológiai arousallal és/vagy egészségügyi következményekkel való megküzdés.

Ennek eszköze lehet az egyénnek e stresszorokra adott kognitív vagy érzelmi válaszainak (viselkedésének, gondolatainak stb.) megváltoztatása, amelyek adott eseményhez vagy körülményhez kötődnek. A stresszkezelést támogató intervenciók1 magukban foglalhatnak progresszív izomrelaxációt, meditációt, vezetett imaginációs módszereket, autogén tréninget, kognitív átstrukturálást segítő technikákat, hatékonyabb időgazdálkodást segítő módszereket, a problémamegoldó készségek fejlesztését, a düh- és indulatkezelés támogatását, a társas készségek fejlesztését vagy akár asszertivitást támogató módszereket. [113]

Mind a megküzdés, mind általában véve a stresszkezelés módjai és stratégiái megkülönböztethetők aszerint, hogy azok mennyire segítik elő a testi-lelki alkalmazkodást (a stresszhelyzetben és általában véve hosszabb távon is). Adaptív stratégiának tekinthetők azok a módok, amelyek elősegítik a stressz mérséklését, ám hatásuk hosszú távon is elfogadható és előnyös, míg maladaptívnak nevezhetők azok a stratégiák, amelyek vagy nem segítik a stresszel való megküzdést, vagy ha rövid távon adaptívak is, de hosszú távon károsak a személy vagy környezete számára, akár további problémák, nehézségek forrásai lehetnek (például a dohányzás, vagy alkoholfogyasztás rövid távon talán segít mérsékelni a stressz pszichés tüneteit, de hosszú távon mind az egyén, mind a környezete számára testi és/vagy lelki egészségromláshoz vezethet).

A megküzdés ugyanakkor egy dinamikus és összetett folyamat, amely során jellemzően nem csak egy megküzdési stratégia kerül alkalmazásra, ahogy e stratégiák változhatnak is a megküzdés sikerességének vagy a helyzet változásának függvényében, továbbá e stresszkezelő módok egymásra is hathatnak. Például egy betegség diagnózisával szembesülve az egyénnek kezelnie kell a megjelenő negatív érzelmeit, a szorongását (érzelemközpontú megküzdés), és szembe kell néznie ezen új helyzet kihívásaival is (problémafókuszú megküzdés). Ahogy azonban újabb és újabb információkat szerez a betegségével és annak kezelésével kapcsolatban (problémafókusz), ez visszahatva csökkentheti szorongását és félelmeit is (érzelemfókusz), és kialakíthatja a kompetens megküzdés és kontroll érzését.