A stresszkezelés legelső lépésének tekinthető talán az úgynevezett proaktív (kb. előrelátó) megküzdés, amikor az egyén még a stresszor tényleges megjelenése előtt lépéseket tesz annak kezelésére. Ennek részeként az egyén törekedhet annak elkerülésére, hogy a megterhelő helyzet egyáltalán bekövetkezzen, de arra is, hogy a stresszor ne teljes egészében fejthesse ki káros hatását. [117] Amennyiben az egyén felismeri, hogy a munkahelyén egy igen megterhelő, feladatokkal teli időszak következik, a munkavégzése vagy az időbeosztása megfelelő és illesztett kezelésével (például mielőbb elvégez bizonyos magánéleti teendőket, hogy azok később ne essenek egybe a munkahelyi feladataival; az időgazdálkodás lehetőségeivel kapcsolatban lásd a 86. kitekintő ablakot) vagy olyan készségeinek fejlesztésével, amelyek kapcsán az egyén bizonyos nehézségeket észlel (például az asszertív kommunikáció fejlesztése a munkatársakkal való munkamegosztás érdekében), számos stresszhelyzet elkerülhetővé, illetőleg mérsékelhetővé válhat. Ennek feltétele a stresszor elővételezése (hangsúlyozva természetesen annak potenciális és elkerülendő veszélyét, hogy az egyén olyan esemény vagy helyzet elővételezése miatt is stresszt él át, amely végül be sem következik), majd pedig a stresszor jellemzői és az elérhető megküzdő erőforrások mentén a megfelelő stresszkezelési mód kiválasztása és annak alkalmazása.

 

 

Hasonló, ám részben eltérő formája a stresszor megjelenése előtt alkalmazott megküzdésnek az úgynevezett anticipátoros (elővételezett) megküzdés, amikor a személy úgy tesz előzetes stresszkezelő lépéseket, hogy adott stresszor bekövetkezése nem biztos, de igen valószínű. Ez esetben is szükséges felhívni a figyelmet arra, hogy amennyiben az egyén nem egy előrelátható és biztosan megjelenő stresszorra készül fel ily módon, hanem a megnövekedett érzékenysége nyomán potenciális fenyegetésnek/kihívásnak címkézi helyzetek széles sorát, az valójában az elővételezett megküzdés adaptív értéke nélkül csak felesleges és alaptalan szorongást és készenléti állapotot vált ki a személyben. [119]

 

 

Általánosságban egy stresszhelyzettel találkozva az egyén előtt két választás nyílik: megváltoztatja a helyzetet vagy – amennyiben ez nem lehetséges – megváltoztatja azt, ahogy ő értékeli a helyzetet, illetőleg mérsékli, módosítja a stresszhelyzet rá gyakorolt hatását (lásd a 87. kitekintő ablakot). E felosztás más megközelítések szerint legjobban a problémafókuszú, illetve az érzelemfókuszú megküzdési módok csoportosítással ragadható meg, attól függően, hogy lehetővé teszik-e a stresszor, a problémahelyzet vagy annak bizonyos aspektusainak megváltoztatását, vagy sem; utóbbi esetben főképp a stresszválasz, illetőleg a stressz egyénre gyakorolt hatásának és következményeinek mérséklése válik lehetővé (noha ezek a stratégiák sokszor sem az elméleti megfontolások, sem a gyakorlati megvalósulás szintjén nem vagy alig választhatók el egymástól).

 

Korábban már szó esett arról, hogy a stresszor kontrollálhatóságának észlelése jelentősen befolyásolja a stresszválasz jellemzőit és intenzitását is. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ahogy az egész stresszfolyamatban, úgy a kontroll észlelése kapcsán is jelentős szerep jut az egyéni kiértékelésnek és aktivitásának. Az erre fókuszáló tanulmányok [121] a kontroll négy típusát különböztetik meg, viselkedéses, kognitív, döntési és információs kontrollról beszélve. A viselkedéses kontroll arra vonatkozik, hogy a személynek lehetősége van választani különböző viselkedéses alternatívák között (például teljes kiőrlésű kekszet vásárol csokoládé helyett, elmegy sétálni tévénézés helyett, vagy a dohányzásról való leszokás során rágózni kezd, amikor fellép a cigaretta utáni sóvárgás stb.). A kognitív kontroll gyakorlásával a személy megválaszthatja, hogy adott helyzetet hogyan értékel (például fenyegetésnek vagy kihívásnak), ahogy azt is, hogy egy potenciálisan stresszkeltő szituációban a helyzet mely aspektusára fókuszál (például egy PTCA-beavatkozás során a figyelmét a katasztrofizáló, pesszimista gondolatairól a monitorra fókuszálja, és figyelemmel követi az érfestő folyadék útját az érrendszerén keresztül, vagy a híradások kapcsán a pozitív, reménykeltő hírekre fókuszál stb.). A döntési kontroll arra utal, hogy az egyénnek lehetősége van az adott helyzetben választani a lehetőségek vagy a megküzdési módok közül (például a kezelőorvosával egyeztetve közösen kiválasztani a számára legoptimálisabb kezelést). Végezetül az információs kontroll arra utal, hogy egy olyan helyzetben, ahol az egyén számára még hiányosak az információk (például egy műtéti eljárás lépéseiről, hatásáról), lehetősége van egy tanulási, információszerzési folyamat során ismereteket gyűjteni (például orvostól, betegtársaktól, megbízható kiadványokból). [121]

 

 

Noha természetesen vannak helyzetek, ahol objektív szempontokból nézve valóban úgy tűnik, az egyénnek nincs kontrollja (ahogy erről már sokszor szó esett, például a koszorúér-betegség mint krónikus betegség diagnózisa és gyógyíthatósága egy kontrollálhatatlan stresszor), ám e koncepció és a kontroll típusainak megkülönböztetése épp arra hívja fel a figyelmet, hogy valamilyen kontroll a helyzetek nagy részében gyakorolható, amennyiben az egyén végiggondolja ennek lehetőségeit (lásd a 88. kitekintő ablakot).