Az egyénhez kötődő, személyiségműködését jellemző stabil ok lehet például a személyes hatékonyság érzésének hiánya, illetve alacsony mértéke (például „ismerem magam, tudom, hogy képtelen lennék betartani az orvos utasításait”). A személyes hatékonyság érzésének növelésének módjairól az előzőekben már többször szó esett (lásd az V.3.1.3.6. fejezetet). Segíthet ilyenkor, ha egyfelől az egyén felidézi azokat az élethelyzeteket és eseményeket, ahol képes volt hatékonyan tenni és dolgozni valamiért, és tudatosítani magában, hogy most is képes lehet hatékonyan tenni az egészségéért. Hasonlóképp segíthet, ha végiggondolja, hogy a gyógyszerszedés mely részeivel kapcsolatban érzi kevésnek a képességeit, készségeit, és felméri, hogy – akár a fent bemutatott gyógyszerszedési napló vagy emlékeztetők segítségével – hogyan tudná ezt kompenzálni, milyen külső segítők (például családtagok) támogathatnák a gyógyszerszedés folyamatát.

A gyógyszeres nonadherencia háttértényezői kapcsán megkerülhetetlen a korábban már bemutatott betegségreprezentáció kérdésköre is. [151] Az egyén szubjektív betegségmodellje, azok a meggyőződések és attitűdök, amelyeket akár a betegségével, akár annak kezelhetőségével kapcsolatban alakít ki magában, jelentős szerepet játszanak egy kezelés követése vagy elutasítása folyamatában. A betegségreprezentáció része lehet a betegség észlelt kontrollálhatóságának dimenziója (ahogy az fentebb, az önszabályozási modell kapcsán bemutatásra került, lásd a IV.3.4.5.2. fejezetet). Sok krónikus beteg személy nehezen egyezteti össze a betegsége gyógyíthatatlanságának tényét annak kezelhetőségével (tudniillik, hogy jelen orvostudományi ismeretek szerint a krónikus betegségek élethosszig tartó, nem gyógyítható állapotok, ugyanakkor lefolyásuk és a betegséggel élő személy testi-lelki életminősége jelentősen függ a betegség kezelésétől). Amennyiben az egyénnek kétségei vannak azzal kapcsolatban, hogy a gyógyszeres kezelés mennyiben képes befolyásolni betegsége lefolyását, tüneteit vagy súlyosságát, fontos, hogy e kétségeit, kérdéseit megossza és egyeztesse kezelőorvosával, kifejezve információigényét betegsége kontrollálhatóságával és szelfmenedzsmentjével kapcsolatban.

Az egyén betegségmodellje, amely mentén a tüneteket és egy esetleges diagnózist érthető és számára értelmes keretbe foglal, szintén kiemelt hangsúlyt kap a gyógyszeres adherencia folyamatában. Egy koherens betegségelmélet ugyanis – amely keretében az egyén értelem- és jelentésteli módon képes rendezni és rendszerezni tüneteit, betegségének természetét és annak kezelését – nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az egyén maga is szükségesnek és segítőnek lássa a terápiás előírásokat, így például a javasolt gyógyszerek alkalmazását is [150] (tehát például fontos megértenie, hogy a magas vérnyomását, amely egy akut koszorúér-esemény okozója lehet, hogyan és miért csökkentik a vérnyomáscsökkentő gyógyszerek vagy akár a testmozgás). E koherens betegségmodell kialakítását segíthetik az orvostól kapott információk, a beteg személy célzottan feltett kérdései, de a megfelelő tájékoztató anyagok, kiadványok is.

További – szintén az egyén betegségmodelljéhez, egyéni meggyőződéseihez és a nonadherenciához kapcsolódó – szempont lehet az egyéni tünetészlelés és tünetértékelés folyamata, amely során az egyén adott módon észlel és értelmez bizonyos testi jelzéseket. Amennyiben például az egyén nem ismeri vagy nem ismeri fel megfelelően a betegségének potenciális tüneteit, ahhoz kapcsolódó testi jelzéseit, előfordulhat, hogy egy újkeletű testi érzetet a kezelés mellékhatásaként és nem betegsége tüneteként fog értelmezni, [145] ami a kezelés abbahagyásához vagy önkéntes – és potenciálisan káros következményekkel járó – módosításához vezethet.

A szubjektív, koherens betegségmodell szükségessége különösen is hangsúlyossá válik bizonyos tünetmentes (aszimptomatikus) testi állapotok és betegségek esetén, amelyek tünetei nem nyilvánvalóak, illetőleg mérsékeltek. A magasvérnyomás-betegség gyakori – és riasztó, de indokolt – elnevezése a „néma gyilkos”: e testi állapot megfelelő gyógyszeres kezelés mellett tökéletesen tünetmentes is lehet. Ennek okán a gyógyszereit addig megfelelően alkalmazó személy, amikor tünetei – a gyógyszeres kezelés hatására – megszűnnek, (tévesen) értelmezheti úgy e tünetmentességet, mint a gyógyulás jelét. Ennek hatására abbahagyja a gyógyszerek szedését (hiszen „meggyógyult”), amelyek nélkül vérnyomása rövid idő alatt és akár drasztikusan megemelkedik, súlyos esetben akár szívinfarktushoz vagy más potenciálisan életet veszélyeztető eseményhez is vezetve. [148] Ilyen és ehhez hasonló és elkerülendő esetek okán tehát kiemelkedően fontos egy betegség természetének, tüneteinek – vagy azok hiánya okának – pontos ismerete és megfelelő értékelése, valamint annak elfogadása és tudatosítása, hogy egy krónikus betegség a tünetek esetleges mérséklődése esetén is megmarad tartós, gyógyíthatatlan állapotnak, így kezelése – akár gyógyszerekkel, akár más módon – nem átmeneti, hanem élethosszig tartó elköteleződést és szelfmenedzsmentet igényel.

Számos kutatás igazolta azt is, hogy a beteg személyek – sokszor nem is tudatosan – költség-haszon elemzésre építve döntenek egy kezelés elfogadása és követése mellett vagy ellen. [150] Felmérik egy kezelés (például egy gyógyszer) várható hasznát (ez leggyakrabban a tünetek enyhülésére vagy egy jövőbeli egészséget veszélyeztető esemény kockázatának csökkentésére vonatkozik), és összevetik azt a kezelés lehetséges költségeivel (például mellékhatások, az idő és az erőfeszítés, amelyet a kezelés követése igényel stb.). Amennyiben e mérleg a költségek oldalára billen el, az egyén dönthet úgy, hogy nem követi az előírásokat, anélkül, hogy ennek specifikus okai különösebben tudatossá válnának számára. [150] Fontos lenne ezért, hogy az egyén célzottan és – főképp az egészségügyi szakemberektől kapott, megbízható információkra támaszkodva – tudatosan végiggondolja, hogy mik is azok az érvek, amelyek visszatartják őt a kezelés betartásától, szemben orvosa javaslatával.

Ezek az érvek gyakorta mélyen gyökereznek és akár túlmutatnak az egyén saját betegségmodelljein. Ilyen ellenérvet jelenthetnek például a gyógyszerekhez kapcsolódó negatív tartalmú – a családdal, a szűkebb közösséggel vagy egy társadalmi csoporttal – osztott, szociális reprezentációk. [145] Empirikus kutatások [151, 152] rámutatnak, hogy – akár makrokontextuális (például szociokulturális) hatások eredményeként – az emberek egy része általános negatív attitűddel viszonyul a gyógyszerekhez és a gyógyszerszedéshez általában: vannak, akik a gyógyszereket alapvetően károsnak, potenciálisan függőséghez vezetőnek látják, amelyeket ezért hosszú távon nem ajánlott szedni, ugyanakkor amelyeket az orvosok túlzott mértékben is javasolnak. E meggyőződések gyakorta a modern, nyugati orvoslással szemben érzett általános aggodalmak és negatív attitűdök körébe ágyazódnak be, és sok esetben vezetnek el az alternatív vagy komplementer módszerek iránti érdeklődéshez, azok előnyben részesítéséhez. [153]

E reprezentációk része lehet tehát akár a meggyőződés, hogy egy gyógyszer (illetve általában bármilyen gyógyszer) rendszeres szedése függőség kialakulásához vezethet, akár az aggodalom, hogy a gyógyszer – mint „mesterséges vegyi termék” – idővel felhalmozódik a szervezetben és hosszú távon káros következményekhez vezet. [15] A hangsúlyozandó és fontos üzenet, hogy bármely olyan személyes meggyőződés, amely az egyénben kétségeket ébreszt a gyógyszerszedéssel kapcsolatban, az orvossal való megbeszélés részét képezheti, mi több, szükséges hogy képezze. E kérdések természetesek és elfogadhatók, azonban szükséges lehetőséget adni rá, hogy az egészségügyi szakembertől jövő információk fényében átgondolhatók, mérlegelhetők legyenek, mielőtt a személy végleges döntést hozna egy kezelés elutasításával kapcsolatban. [152]

Előfordulhat – és igen gyakori – továbbá, hogy az egyén gyakorlati, racionális okok miatt dönt a gyógyszeres kezelése elutasítása, nem követése mellett. Előállhatnak olyan infrastrukturális, technikai akadályok, amelyek miatt az egyén úgy érzi, kénytelen a nonadherencia mellett dönteni (például a gyógyszer magas ára vagy beszerzésének, elérésének nehezítettsége, akár földrajzi távolság miatt). [154] Fontos azonban tudni, hogy a hazai társadalombiztosító rendszer különböző lehetőségeket biztosít ezen akadályok kiküszöbölésére (például közgyógyellátás). Ezek elérésében, igénylésében egészségügyi szociális munkások segíthetnek, akik a legtöbb kórházi osztályhoz kötődően elérhetők a betegek számára. Gyakori ugyanakkor, hogy megegyező vagy hasonló, illetve alternatív hatóanyagú gyógyszerek sok esetben eltérő árakon is elérhetők, így érdemes az egyénnek a kezelőorvosával is egyeztetni a szükséges gyógyszerekkel és azok költségeivel kapcsolatban.

Előfordulhat továbbá, hogy az egyénnek szándékában áll megfelelően szedni a gyógyszereit, azonban ez bizonyos praktikus szempontok szerint nem vagy nehezen megvalósítható számára. Előfordulhat, hogy a gyógyszer adagolása nehezen illeszthető be az egyén napi ritmusába (például mert váltott műszakban vagy több műszakban dolgozik), vagy a gyógyszer alkalmazása nehézkes az egyén számára (például inzulininjekció hasfalba adása stb.). Ezek szintén olyan esetek, amelyeket lehet és kell is a kezelőorvossal megosztani, hiszen az adagolás – a megfelelő szaktudás birtokában – sok esetben változtatható (például a dozírozás egyszerűsíthető) és az egyén körülményeihez szabható, tehát ehhez elégséges lehet az orvosi segítség kérése.