Az új muzeológia a „múzeumi élmény” fogalmával kapcsolatban a hangsúlyt fokozatosan a gyűjteményről a gyűjteménnyel való kapcsolatra helyezi át, az új technológiák használatával ez az élmény mélyebbé és tartalmasabbá válhat. A digitális technológiák gyökeresen átalakították a korábbi múzeumi tapasztalati tanulást, a múzeumokat hibrid terekké transzformálták, ahol a karakterek és történetek virtuális élete keveredik a műalkotások fizikai formájával (Irace 2014). A kulturális hozzáférhetőség is ezzel párhuzamosan folyamatos átalakuláson ment keresztül, és lassan a virtuális múzeumi élmény komoly alternatívája lett a hagyományos látogatásnak. Sokkal nagyobb hatást lehet elérni, ha a látogatókat aktívan bevonják a kiállításlátogatás során, mintha csak szemlélődnek, hiszen azáltal, hogy lehetőségük nyílik interakcióba lépni a kiállítási tárgyakkal, jobban befogadják és megértik azok kulturális üzenetét, képesek érzelmileg mélyebben kapcsolódni, valamint erősödik a kritikus gondolkodásra való képességük (Hain et al. 2016). Az interaktivitás kérdését többek között azért is tartják a kutatók kiemelkedően fontosnak, mivel ezáltal könnyebben megszólítható a fiatalabb, például középiskolás korosztály, és számos olyan potenciális látogató is, aki azért mellőzi a múzeumok látogatását, mert úgy gondolja, hogy a szigorú viselkedési szabályok korlátozzák a látogatásiélményt azáltal, hogy a kiállításokat csak megtekinteni lehet (Schaper et al. 2018). Lim és társai (2021) tanulmányukban rámutatnak a kulturális örökség interaktív jellegének fontosságára, felismerve, hogy ezt az emberi cselekvések határozzák meg újra és újra, és nem szabad statikusnak vagy megváltoztathatatlannak tekinteni. Dal Falco és Vassos (2017) tanulmányukban arra keresték a választ, hogy az új technológiák milyen hatással vannak a múzeum és a látogatók közötti kommunikációra. Kutatásukban három fontos területet határoztak meg. Az új technológiai megközelítések alkalmazása meghatározza 1) a múzeum márkaidentitását a digitális korban, 2) a múzeumon belül a látogatók számára nyújtott élményt és 3) a látogatást követő társadalmi kommunikációs utótevékenységet, így például a közösségi médián keresztül a látogatói élmény kiterjesztését a látogatás során szerzett benyomások és emlékek megosztásával. Ennek a következő szintje lehet a múzeumi élmény különböző aspektusainak integrálása egy olyan narratív élménybe, amely a látogatás előtti és utáni interakciókkal való kiegészítés révén személyre szabott történetet hoz létre. Claisse és társai (2017) tanulmányukban rámutatnak arra, hogy milyen jelentősége van annak, hogy az új technológiákat a fizikai tárgyakba integrálták, és ezáltal lehetővé tették, hogy a látogatók folyamatosan kapcsolatban maradhassanak a „fizikai és digitális anyagokkal” anélkül, hogy elszakított digitális élményt hoztak volna létre. Az ember-számítógép interakció területén folytatott korábbi tanulmányok rámutattak arra, hogy a képernyőalapú interfészek használata a múzeumokban gyakran elszigetelő élményhez vezet, akadályozza az interakció kialakulását, és gyakran a kiállított tárgyak helyettesítésére szolgál. Ezzel szemben a beágyazott technológiák a hely digitális augmentációján keresztül vonják be a látogatókat „kézzelfogható interakció” formájában, ahol az interakciót a beágyazott technológia és a fizikai terek digitális augmentációja közvetíti.