A szárazföldi háborúval párhuzamosan, de attól erősen elkülönülve – bár végkimenetelére potenciálisan sorsdöntő hatást gyakorolva – zajlott a polgárháború a tengeren. Olyan konfliktus volt ez, amelyet teljesen Észak uralt, amint az nem is lehetett másképp. Az Egyesült Államok Haditengerészete majdnem teljes egészében északi intézmény volt, 7600 tengerésze között csak maroknyi déli származású akadt. Az Egyesült Államok tengerjáró népessége északon élt, és ők szolgáltatták az ország kereskedelmi flottájához a munkaerőt, a képzett tengerészek óriási tömegét, amelyhez hasonló emberi erőforrás délen nem létezett. Igaz, a haditengerészet 1554 hivatásos tisztje közül 373 úgy döntött, a Dél oldalára áll, de ekkora létszámot könnyűszerrel pótolhattak a kereskedelmi tengerészet tisztikarából. Ráadásul kezdetben a Dél szinte egyáltalán nem rendelkezett hajókkal. A haditengerészet negyvenkét szolgálatban álló hajója szinte mind vagy távoli vizeken járt, vagy az Unió kikötőiben tartózkodott. Igaz azok, amelyek Északnak jutottak, szinte egytől egyig elavult, vagy a legjobb esetben éppen gyorsan avuló hadihajók voltak, ám a Délnek semmije sem volt, amit szembeállíthatott volna velük. Stephen Mallory, a Konföderáció haditengerészeti minisztere az első perctől felismerte, hogy mivel a Dél szinte egyáltalán nem rendelkezik hajóépítő kapacitással, külföldről kell hajókat vásárolnia, ami a gyakorlatban Nagy-Britanniát jelentette. Ebből a célból küldte az Egyesült Államok Haditengerészetének korábbi sorhajókapitányát, James Bullochot, Liverpoolba, ahol 1861 júniusában kezdett működni. A brit hajóépítőknek megrendeléseket adni nem volt nehéz, a gondot a brit semlegességi jogszabályok megkerülése jelentette. A hadihajókra vonatkozó rendelkezéseket is tartalmazó Külföldi Hadi Szolgálati Törvény értelmében a brit államnak kötelessége volt perbe fogni a brit hajóépítőket, ha baráti idegen állam lázadó alattvalóinak adtak el hajót. Emiatt a Konföderáció mint állam hadi szolgálatába lépő hajókat kereskedelmi hajóknak kellett feltüntetni, brit felségvizekről semleges kikötőbe kellett irányítani, a fegyverzetüket pedig külön kellett utánuk küldeni. Bulloch gyorsan elsajátította a szükséges trükköket, de szoros megfigyelés alatt tartották az Unió ügynökei és diplomatái, akik igyekeztek megakadályozni a gyanújuk szerint hadihajónak szánt vízi járművek leszállítását. Az elsőt, amelyet Bulloch beszerzett, Oreto néven bocsátották vízre, állítólagosan az olasz kormány számára. Az amerikai követség – helytállóan – felismerte, hogy konstrukciója azonos a Királyi Haditengerészetnél akkoriban szolgálatba álló egyik hajócsavar-hajtású gőz ágyúnaszádéval, de nem sikerült megakadályoznia, hogy elhagyja Liverpoolt. 1862 áprilisában az Oreto átkelt a brit fennhatóság alatt álló Bahama-szigeteken található Nassauba, ahová utána vitorlázott egy másik, a némi zavart keltő Bahama nevet viselő kereskedelmi hajó, amelyik az ágyúit és a lőszerét vitte utána. Az Oreto, ekkor már Florida néven, áthajózott Kubába, ahol találkozott a Bahamával. A spanyol gyarmati hatóságok nem voltak hajlandóak engedélyezni a hadieszközök átrakását és felszerelését a Floridára – egy részüket, de korántsem mindent már a Bahamákon átraktak –, és a parancsnok, J. N. Maffitt korvettkapitány, a Konföderáció Haditengerészetének tisztje, úgy döntött, a blokáddal dacolva befut az alabamai Mobile-ba. Az Unió hadihajói tüzeltek a Floridára, miközben áttörte a blokádot, de nem szenvedett súlyosabb sérülést, és sikerült bejutnia Mobile kikötőjébe, ahol a következő négy hónapban benn is maradt.