Az ütközet volt a polgárháború meghatározó jellegzetessége. Egyes szaktekintélyek igen sok, akár 10 000 1861 és 1865 között megvívott ütközetet is számba vesznek. Önálló névvel illetett csatából könnyű összeszámolni 200–300 olyat, amelyik az olvasóközönségnek is ismerős. Ez a hatalmas szám, négyesztendei hadviselésbe sűrítve, a konfliktus rendkívüli hevességéről árulkodik, ha mondjuk például Wellington hadseregének 1808–1814-ben Spanyolországban és Portugáliában vívott háborújához hasonlítjuk, amelyben inkább az évi egy nagy csata jelentette a normát. A polgárháborús seregek mintha örökösen csatáztak volna, nagyon rövid időközönként, olyannyira, hogy nem számított szokatlannak, ha valaki csaták tucatjaiban vett részt. A csata gyakorisága az a sajátosság, amelyik a polgárháborút más háborúktól megkülönbözteti. Az intenzitás fokozatos növekedéséről szó sem volt. Az amerikaiak úgy harcoltak egymással, mintha a kezdet kezdetétől halálos kölcsönös gyűlölet hatotta volna át őket. Az első Bull Run-i csatát ugyanolyan hevességgel vívták, mint egy évvel később a másodikat, azt viszont ugyanolyannal, mint a gettysburgit. Nehéz meghatározni, miért kellett ennek így történnie. Az amerikaiak 1860-ban nem gyűlölték úgy egymást, ahogyan a spanyol munkások és a spanyol középosztály 1936 előtt. Habár 1860 előtt léteztek láthatóan jól elkülönülő részek az Egyesült Államokon belül, e „részek” nevei az ország nagy földrajzi régióit jelölték, amelyek közül a gyapottermelő Dél volt az egyik, az iparosodó Észak pedig a másik. E részek nem alkottak egynemű egészet, jelentős belső egyenetlenségek léteztek bennük. A Délen belül a legfontosabb választóvonal a nagybirtok, illetve a kis, önellátó gazdaságok uralta vidékek között húzódott, mely utóbbiakról toborozta a Konföderáció hadserege újoncai döntő többségét. Különleges jellegű részt alkottak a két Karolina alföldjei, ahol a fekete rabszolgák első nagy létszámú koncentrációi kialakultak, és amelyek ennek folyományaként a konföderációs patriotizmus melegágyaivá váltak, valamint Virginia tengerparti része, az állam politikai osztályának hazája. Virginia társadalmi szempontból a legvilágosabban elkülönülő volt a gyarmatok, majd később az államok közül, mert tizenhetedik század közepi kormányzója, Sir William Berkeley, szándékosan a földbirtokosság uralta angliai megyék mintájára szervezte meg. Berkeley angol birtokos családok ifjabb, és ezért föld nélküli fiait nyerte meg – otthon ugyanis mindent a legidősebb fiú örökölt – azzal az ígérettel, hogy az Újvilágban nekik is módjuk lesz saját birtokkal rendelkező úriemberként „megcsinálni a szerencséjüket”. A dolog talán jobban is sikerült, mint Berkeley remélte. A hatalmat gyakorló Virginiai Tanácsnak1 igen korán, már 1660-ban öt, egymással kölcsönös rokoni kapcsolatban álló család tagjai adták az összes tagját, és még 1775-ben is a tanács minden tagja az 1660-as tanácsnokok valamelyikétől származott. Mivel Berkeley sok, általa megnyert telepesnek nagy földterületet adományozott, ezek a családok nemcsak politikailag lettek erősek, de gazdaggá is váltak. Azok is maradtak, és neveik – a Madison, a Washington és a Lee családé – idővel az amerikai történelem legismertebb neveivé váltak. Az ifjú Egyesült Államok Alapító Atyái, majd a Konföderáció vezetői közül is sokat ők adtak. A virginiai oligarchia ereje és létszáma segít megmagyarázni a Konföderáció megalapításának gyorsaságát és teljességét. Az összes déli közül a régi nagy családok, akik nagy ültetvények birtokosai és rabszolgatartók is voltak, érezték a leginkább úgy, hogy létükben fenyegeti őket a rabszolgatartás ellenzőinek politikai hatalomba kerülése északon, illetve Washingtonban az 1850-es évek folyamán, és közéleti, valamint társadalmi dominanciájukat kihasználva könnyen magukkal ragadták a lakosság többségét 1861-ben.