Egy korábbi könyvet ezzel a mondattal kezdtem: „Az első világháború kegyetlen és szükségtelen konfliktus volt.” Az amerikai polgárháború, amellyel kiállja az összehasonlítást, kegyetlennek szintén bizonyosan kegyetlen volt, akár a résztvevőknek okozott szenvedést, akár az otthon maradottak lelki kínjait tekintjük. Szükségtelen azonban nem volt. 1861-re a megosztottság, amelyet az Észak és Dél közé éket verő számos más megosztó tényező mellett mindenekelőtt a rabszolgatartás okozott, már olyan kritikus fokot ért el, hogy csak valamilyen mélyreható átrendeződéssel lehetett volna feloldani. A megoldás érdekében attól a meggyőződéstől, mely szerint a rabszolgaság az egyedüli intézmény, melynek segítségével Amerika színes bőrű lakosai féken tarthatóak, bizonyosan meg kellett volna szabadulni, valószínűleg oly módon, hogy állandósítják a rabszolgatartó és a velük egyetértő államok, illetve az ország többi részének szétválasztását. Az ezzel járó sokféle viszály miatt pedig az ilyesfajta kettéválás minden valószínűség szerint csak háborúval valósulhatott volna meg, ez azonban nem jelenti azt, hogy a háború teljességgel elkerülhetetlen lett volna. A politikai és társadalmi változók megfelelő konstellációja akár a békés megoldáshoz is elvezethetett volna. Talán ha Északnak olyan elnöke van, aki a hivatalában már szilárdan berendezkedett, és nem olyan, akit nem sokkal korábban választottak meg, és ha olyan elnöke, akinek a rabszolgaságot ellenző nézetei kevésbé kihívóak a Dél számára. Talán ha Délnek igazi vezetői lettek volna, különösen egy potenciális nemzeti vezetője, aki legalább olyan tehetséges és ékesszóló, mint Lincoln. Talán ha mindkét részországot, de különösen a Délt, kevésbé ragadta volna el az az önkéntes ezredek és lövészklubok formájában megnyilvánuló műkedvelő militarizmus, amely az évszázad közepén az Atlanti-óceán mindkét oldalán végigsöpört az angolszász világon. Talán ha az iparosítás nem táplálta volna olyan erősen Észak önbizalmát, hogy képes lehengerelni Dél harciasságát. Talán ha Európa gyapotéhsége nem hiteti el oly sok ültetvényessel és termelővel a Mason–Dixon-vonaltól délre, hogy rendelkeznek azokkal az eszközökkel, amelyekkel ráerőltethetik a világra az elszakadók diplomáciájának feltételeit. Talán ha nem lett volna ennyi „ha”, amelyek rányomták a bélyegüket mind Észak, mind a Dél mentalitására, akkor a béke és annak megőrzése iránti egyszerű, bár nem mindenki által érzett vágy akár le is győzhette volna a menetelő tömegek meg a toborzógyűlések zaját, és megmutathatta volna ennek a nagyszerű köztársaságnak a háborús láz zűrzavarán át a nyugalom és a kiegyezés normalitása felé vezető utat. Az amerikaiak nagy egyezkedők voltak. A tizenkilencedik század első felében fél tucat lényeges kompromisszummal egyszer már elhárították az ország szétszakadásával fenyegető válságot. Valójában a hallgatólagos közmegegyezés a kompromisszumos megoldások alkalmazásában oda vezetett, hogy a század elején az egész ország a kiegyezést választotta a régi gyarmattartóval fenntartott kapcsolatok vezérlő elvének, hogy mindörökre elkerüljék a konfliktust Nagy-Britanniával, ami az 1812-es háború jelentette eltévelyedést leszámítva, sikerült is. Sajnálatos módon azonban az amerikaiak az elvek emberei is voltak. Alapelveket foglaltak bele a kormányzati rendszerüket meghatározó fennkölt dokumentumaikba, a Függetlenségi Nyilatkozatba, az Alkotmányba és a Bill of Rights-ba, és ha szorult helyzetbe kerültek, az amerikaiak a kivezető úthoz az elveikben kerestek iránymutatást. Még szerencsétlenebb módon, Észak és a Dél 1861-ben fennálló nézeteltérésének fő pontjait elvi kérdésként is lehetett tálalni. Magának a köztársaságnak és a szuverén hatalmának oszthatatlansága, valamint az államok jogai egyaránt olyan dolgok voltak, amelyek a köztársaság aranykorának szenvedélyeihez kötődtek, és amelyeket újra fel lehetett idézni, amikor a köztársaság fennmaradása került veszélybe. Korábban is hivatkoztak ezekre, sűrűn ismételték és ismételgették a század korábbi évtizedeinek politikai perpatvaraiban az elvek olyan, lenyűgöző őszinteséggel és szónoki tehetséggel fellépő bajnokai, mint Henry Clay és John Calhoun. Végül pedig az volt sajnálatos, hogy Amerika félelmetes meggyőzőképességgel rendelkező véleményvezéreket termelt ki. A Dél balszerencséje az volt, hogy miután az évszázad első felében uralta a vitát, éppen azon a ponton, amikor az elvi kérdésben folytatott küzdelem megszűnt a szavak csatája lenni, és azzal fenyegetett, hogy átváltozik tettekre szólító felhívássá, Észak olyan vezetővel állt elő, aki jobban és hatásosabban beszélt, mint bárki a Dél akkori bajnokai közül.