Keegan John

A csata arca

A közkatonák háborúja, 1415–1976. Agincourt, Waterloo és a Somme

A hadtörténet története

Jó eredménnyel kecsegtető első találgatás lehet, ha feltesszük, hogy a hadtörténész szemhatárát uraló figura a nagy porosz, Hans Delbrück, Ranke tanítványainak tanítványa, az első rankeiánus, aki hadtörténettel foglalkozott, és ennélfogva úttörője a téma modern „tudományos” és „univerzális” megközelítésének. Kétségtelenül hihetetlenül nagy hatást gyakorolt – a többi németre. Az erősen militarizált Második Birodalomban azonban minden, aminek köze volt a háborúhoz, olyannyira összefonódott a nemzeti politikával és a nemzeti mítosszal, hogy a hadtudomány ágai nem is remélhették, hogy szert tehetnek az akadémikus tudományok autonómiájára vagy az igazi irodalom esztétikai szabadságára. A hadtörténet túlságosan súlyos téma volt, túlságosan megterhelték a nemzeti egység és a dinasztikus presztízs kérdései, a nemzet fennmaradásának problematikája, semhogy akadhatott volna német, aki érzelmek és indulatok nélkül tekinthetett volna rá. Márpedig természetes, hogy bizonyos fokú intellektuális távolságtartás híján minden történész ki van téve annak, hogy vagy félművelt sarlatán, vagy publicista lesz belőle. Delbrückkel az utóbbi történt, és ezáltal hatalmas tekintélyre tett szert, pályáját pedig, amelyet a császár unokájának nevelőjeként kezdte, a német nemzet hadászat-tanítómestereként fejezte be. A vége felé ezt az állást már valószínűleg senki sem irigyelte tőle, mert miután négy éven át havonta közölt cikkekben okítgatta honfitársait arra, hogy miként kellene Németországnak győznie, 1918-ban neki kellett megmagyaráznia a birodalmi gyűlésnek, hogy miért veszített. Tekintélye elkerülhetetlenül – bár méltánytalanul, hiszen szinte mindig észszerűen érvelt – odalett. Persze máig jelentős figura maradt, bár nem mint történész, hanem ama szörnyűséges modern seregnek, a tudós stratégák regimentjének tiszteletbeli parancsnoka. Herman Kahn sem több, csak Hans Delbrück felnagyított mása.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2022

ISBN: 978 963 454 801 0

Történelem

A csata arca világszerte az egyik legtöbbet olvasott hadtörténeti munka. 1976-ban jelent meg először angolul, és azóta sok nyelven és sokszor kiadták. A szerző, John Keegan akkoriban a Királyi Akadémia hadtörténettanára volt, és A csata arca volt az első könyve, amellyel azonnal nagy jelentőségű életműve talán legfontosabb darabját is megalkotta. Az évtizedes oktatói tapasztalat és a katonákkal – köztük a második világháborút csapattisztként megjárt és addigra a brit hadsereg vezetőivé emelkedett főtisztekkel – töltött sok idő sajátos gondolatokat sugallt a szerzőnek. Az kezdte érdekelni, mit és hogyan tesznek a közkatonák, a tiszthelyettesek és a csapattisztek a katonai mesterség gyakorlása közben, mert a hadtörténetírás addig inkább a királyok és a vezérek háborújára összpontosított.

Keegan szakít a győztesek ügyét igazoló történetírás évezredes hagyományával, de azzal a hagyománnyal is, amely a visszatekintés bölcsességével – és az íróasztal biztonságos fedezékéből – az események eleve elrendelt, logikus láncának, valamiféle gigászi sakkjátszmának, „a politika folytatásának más eszközökkel" szereti láttatni a háborút. Emberi és materialista hadtörténet ez, utóbbi nem a szó ideológiai értelmében, hanem úgy, hogy Keegan azt vizsgálja: az adott anyagi (topográfiai, haditechnikai, élelmezési, egészségügyi stb.) feltételek mellett mit tehettek, és mit nem tehettek meg a katonák, valamint azt, hogy egy adott társadalom milyen hadsereget állít ki. Elemzi továbbá a csata mint fegyveres összecsapás és mint történelmi jelenség változásait az évszázadok során. Agincourt, Waterloo és a Somme-i offenzíva első napja döntő jelentőségű, sokszor megírt összecsapás, de ahogyan Keegan tekint rájuk, az olyasfajta változást indított el a hadtörténetírásban, amilyet Einstein és társai munkássága a fizikában.

Hivatkozás: https://mersz.hu/keegan-a-csata-arca//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero