Keegan John

A csata arca

A közkatonák háborúja, 1415–1976. Agincourt, Waterloo és a Somme

Az elbeszélő hagyomány

A cél azonban, amelyet a történetírók többsége maga elé tűz, önmagában még csak elégtelen magyarázattal szolgál annak a sajátos elbeszélői stílusnak az alkalmazására, amelyben a „csataleírásokat” papírra vetik. E jellegzetes műfajban a katonák a sakkjáték parasztfiguráivá fokoztatnak le, a ritmus mindig szaggatott, a közhelyképek bevett rendszerét alkalmazzák, az epizódok kiválasztása roppant célzatos, és mindennek az alfája és ómegája a hadvezetés. Ahhoz, hogy ezt megmagyarázhassuk, a Creasy előtti időkbe kell visszanyúlnunk – hiszen a dolog már Napier művében is magas szinten nyilvánult meg –, a források egy másik köréhez. A modern történetírás, miként a modern hadviselés, a reneszánsszal kezdődött. Az is nyilvánvaló, hogy az ókori szerzők művei, amelyek a reneszánsztól kezdve minden modern történeti munka modelljéül szolgáltak, mintái voltak a hadtörténeti tárgyú írásoknak is. A kérdés az, hogy itt vajon mely antik szerzők hatása érvényesült? Rengeteget vitatkoztak már arról, hogy pontosan mekkora befolyással voltak az antik auktorok a reneszánsz hadügyére. Tudjuk, hogy széles körben olvasták a késő római Vegetiust. A történész F. L. Taylor, a The Art of Warfare in Italy 1494–1529 (A hadviselés Itáliában 1494–1529) szerzője azonban, miután felmérte, hogy mely antik műveket olvashatták a condottierék, arra a következtetésre jutott, hogy „a klasszikus irodalom befolyása elsősorban elméleti jellegű volt. Mi a reneszánsz hadviselést a kortárs történészek és tudósok akadémikus igénnyel írott műveinek közvetítésével vizsgáljuk, ennek következtében hajlamosak vagyunk túlértékelni az elméleti írások hatását a valóságos hadműveletekre.” Michael Mallet, az a modern szakíró, aki ragyogó, sokoldalú monográfiát írt a zsoldos hadviselésről, ugyanezen a véleményen van.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2022

ISBN: 978 963 454 801 0

Történelem

A csata arca világszerte az egyik legtöbbet olvasott hadtörténeti munka. 1976-ban jelent meg először angolul, és azóta sok nyelven és sokszor kiadták. A szerző, John Keegan akkoriban a Királyi Akadémia hadtörténettanára volt, és A csata arca volt az első könyve, amellyel azonnal nagy jelentőségű életműve talán legfontosabb darabját is megalkotta. Az évtizedes oktatói tapasztalat és a katonákkal – köztük a második világháborút csapattisztként megjárt és addigra a brit hadsereg vezetőivé emelkedett főtisztekkel – töltött sok idő sajátos gondolatokat sugallt a szerzőnek. Az kezdte érdekelni, mit és hogyan tesznek a közkatonák, a tiszthelyettesek és a csapattisztek a katonai mesterség gyakorlása közben, mert a hadtörténetírás addig inkább a királyok és a vezérek háborújára összpontosított.

Keegan szakít a győztesek ügyét igazoló történetírás évezredes hagyományával, de azzal a hagyománnyal is, amely a visszatekintés bölcsességével – és az íróasztal biztonságos fedezékéből – az események eleve elrendelt, logikus láncának, valamiféle gigászi sakkjátszmának, „a politika folytatásának más eszközökkel" szereti láttatni a háborút. Emberi és materialista hadtörténet ez, utóbbi nem a szó ideológiai értelmében, hanem úgy, hogy Keegan azt vizsgálja: az adott anyagi (topográfiai, haditechnikai, élelmezési, egészségügyi stb.) feltételek mellett mit tehettek, és mit nem tehettek meg a katonák, valamint azt, hogy egy adott társadalom milyen hadsereget állít ki. Elemzi továbbá a csata mint fegyveres összecsapás és mint történelmi jelenség változásait az évszázadok során. Agincourt, Waterloo és a Somme-i offenzíva első napja döntő jelentőségű, sokszor megírt összecsapás, de ahogyan Keegan tekint rájuk, az olyasfajta változást indított el a hadtörténetírásban, amilyet Einstein és társai munkássága a fizikában.

Hivatkozás: https://mersz.hu/keegan-a-csata-arca//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero