Keegan John

A csata arca

A közkatonák háborúja, 1415–1976. Agincourt, Waterloo és a Somme

A csata

Amivel viszont szinte nem rendelkezünk, az a leírást gyakorlati részletekkel kitöltő háttérismeretek azon összessége, amellyel a krónikások magától értetődően rendelkeztek a harc megvívásának gyakorlati részleteiről, a harcolók külleméről, képességeiről és hozzáállásáról, pedig a kortársak ezt is belelátták a beszámolóba. Velük ellentétben mi egyszerűen nem tudjuk elképzelni, milyen látvány volt és miként süvített az agincourt-i nyílzápor, pontosan mit is igyekeztek tenni egymással a páncélos vitézek az összecsapás első pillanatában, milyen sebességgel és milyen sűrűségben rohamozott a francia lovasság, hogy milyen benyomást keltett a közelharcot vívók kavargó tömege egy távoli szemlélőben, mondjuk a harmadik csatasor francia katonáiban, mekkora volt a csatazaj, és ebben a ricsajban hogyan értették meg magukat a vezetők alárendeltjeikkel – ha egyáltalán megértették. Ezek a kérdések kevésbé kézzelfogható problémákhoz vezetnek el: mivel hatottak a katonákra a vezetők, miután bekapcsolódtak a küzdelembe: biztatással, vagy a saját példájukkal? Vagy lehetséges, hogy az összehangolt cselekvés mindössze az előre begyakorolt taktika és a csapatszellem eredménye volt? Vagy nem is működött semmiféle irányítás, és minden ember – azaz inkább minden bátor ember – a saját szakállára verekedett? Még kevésbé megfogható, hogy mit értettek „bátorságon” egy középkori összecsapás körülményei között. Hogyan dolgozták fel lelkileg a katonák az őket fenyegető veszélyeket? – hiszen tudjuk, hogy ezt valamiképpen minden emberi lény megteszi. A gyalogosok a lovaktól vagy az azokon ülő lovagoktól tartottak-e inkább? Vajon mitől féltek jobban a páncélos lovagok? A nyilaktól vagy a hozzájuk hasonló vértezetet viselő ellenfelekkel való kézitusától? Vajon szorongatott helyzetben a harc folytatása kecsegtetett több reménnyel, vagy a megadás? Vajon megfutamodni, vagy a harc sűrűjében maradni volt kockázatosabb?

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2022

ISBN: 978 963 454 801 0

Történelem

A csata arca világszerte az egyik legtöbbet olvasott hadtörténeti munka. 1976-ban jelent meg először angolul, és azóta sok nyelven és sokszor kiadták. A szerző, John Keegan akkoriban a Királyi Akadémia hadtörténettanára volt, és A csata arca volt az első könyve, amellyel azonnal nagy jelentőségű életműve talán legfontosabb darabját is megalkotta. Az évtizedes oktatói tapasztalat és a katonákkal – köztük a második világháborút csapattisztként megjárt és addigra a brit hadsereg vezetőivé emelkedett főtisztekkel – töltött sok idő sajátos gondolatokat sugallt a szerzőnek. Az kezdte érdekelni, mit és hogyan tesznek a közkatonák, a tiszthelyettesek és a csapattisztek a katonai mesterség gyakorlása közben, mert a hadtörténetírás addig inkább a királyok és a vezérek háborújára összpontosított.

Keegan szakít a győztesek ügyét igazoló történetírás évezredes hagyományával, de azzal a hagyománnyal is, amely a visszatekintés bölcsességével – és az íróasztal biztonságos fedezékéből – az események eleve elrendelt, logikus láncának, valamiféle gigászi sakkjátszmának, „a politika folytatásának más eszközökkel" szereti láttatni a háborút. Emberi és materialista hadtörténet ez, utóbbi nem a szó ideológiai értelmében, hanem úgy, hogy Keegan azt vizsgálja: az adott anyagi (topográfiai, haditechnikai, élelmezési, egészségügyi stb.) feltételek mellett mit tehettek, és mit nem tehettek meg a katonák, valamint azt, hogy egy adott társadalom milyen hadsereget állít ki. Elemzi továbbá a csata mint fegyveres összecsapás és mint történelmi jelenség változásait az évszázadok során. Agincourt, Waterloo és a Somme-i offenzíva első napja döntő jelentőségű, sokszor megírt összecsapás, de ahogyan Keegan tekint rájuk, az olyasfajta változást indított el a hadtörténetírásban, amilyet Einstein és társai munkássága a fizikában.

Hivatkozás: https://mersz.hu/keegan-a-csata-arca//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero