Talán felesleges is rámutatnom, hogy a csata „öt szakaszáról” a benne részt vevők egyikének sem volt tudomása, még Wellingtonnak vagy Napóleonnak sem, jóllehet nekik volt a legnagyobb rálátásuk az eseményekre, és a legnagyobb hatalmuk ezen események befolyásolására. Az öt szakaszra bontás természetesen az elbeszélő dolgát megkönnyítő lelemény. Mindazonáltal, mielőtt a csatasorban küzdők szemszögéből kezdenénk ismerkedni a csatával, fontos hangsúlyoznunk, hogy legtöbbjük az egésznek csak egy igen-igen kis töredékét látta. Ennek extrém példája a 27. ezred, az inniskillingiek esete. Ők, miután a június 17-éről 18-ára virradó éjszakán a visszavonulás útvonalát őrizték, csak a csata napjának délelőttjén, tizenegy óra tájban táborozhattak le, persze gyakorlatilag csak lefekhettek a sárba. Mont St-Jean körül, az arcvonaltól körülbelül háromnegyed mérföldnyire (kb. 1200 m) dőltek le aludni. Sokan közülük még délután háromkor is aludtak (a küzdelem ekkor már négy órája tartott): ekkor kapták meg a parancsot, hogy vonuljanak előre a La Haye Sainte-i útkereszteződésig. Ennek közelében századoszlopokba rendeződtek, majd időnként négyszögalakzatot felvéve egy helyben állva várakoztak egészen addig, míg négy órával később el nem rendelték az általános előrenyomulást. Ez alatt a négy óra alatt az ezred 750 tisztje és katonája közül több mint 450 meghalt vagy megsebesült, szinte kizárólag a több száz yardnyira elhelyezkedő francia tüzérség és a rejtett tüzelőállásokból lövöldöző francia előcsatározók találataitól. A tisztikar vesztesége olyan súlyos volt (tizennyolcuk közül egyetlenegy maradt sértetlen), hogy erről a négy óráról alig került papírra valami. Aligha valószínű azonban, hogy bármelyik inniskillingi másra is figyelt vagy gondolt volna, mint az őt és bajtársait körülvevő szörnyűségekre. Amikor négyszögbe álltak, a hátsó oldalra kerülteket védelmezték ugyan a közvetlen tűztől az ellenség felőli oldal négy sorában, azaz a hátuk mögött állók, a csatatérnek azonban azt az egyetlen részét látták, ahol nem folyt küzdelem. Idegeik persze alighanem mégis pattanásig feszültek, hiszen bármelyik pillanatban a hátuk közepébe találhatott egy ágyúgolyó. Ezért tehát, ha a 27-esek valamelyik túlélőjét kérdeztük volna meg, hogy mire emlékszik a csatából, feltehetőleg nagyon keveset tudtunk volna meg tőle.