Keegan John

A csata arca

A közkatonák háborúja, 1415–1976. Agincourt, Waterloo és a Somme

Egyéni küzdelem

Az egyéni harc, amely Agincourt-nál általános volt a lóról szállt lovagok között, akik gyakran szándékosan törekedtek is rá – így például a francia nemesek, akik nekivágtak, hogy kihívják Henriket –, Waterloonál azonban kizárólag a lovasság körében fordult elő. Ott is csak akkor került sor rá, ha a lovasrohamok elveszítették lendületüket, és az alakzatok felbomlottak. Ez azonnali részletezést igényel. Forrásaink szerint több esetben került sor gyalogosan vívott egyéni küzdelemre. Gawler (az 52-esektől) kertelés nélkül leírja, ahogyan egyik könnyűgyalogosa, eleget téve egy francia tiszt kihívásának, „hárította ellenfele döfését, rárontott, és feltaszította. Miközben lábával a földre szorította, puskáját mindkét kezével markolva lefelé fordította”; majd, bár „ez ellen bajtársai utálkozva tiltakoztak, egyetlen szuronydöféssel megölte”. Ez azonban a csata befejező szakaszában történt, amikor a csapatok már elhagyták védelmi állásaikat, és viszonylag laza alakzatban előrenyomultak. Az igazán kemény periódusokban a fegyelem sem a csatasorban, sem azon kívül nem tette lehetővé, hogy az egyes gyalogos katonák az egyéni küzdelemhez elengedhetetlen mozgási szabadsághoz jussanak.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2022

ISBN: 978 963 454 801 0

Történelem

A csata arca világszerte az egyik legtöbbet olvasott hadtörténeti munka. 1976-ban jelent meg először angolul, és azóta sok nyelven és sokszor kiadták. A szerző, John Keegan akkoriban a Királyi Akadémia hadtörténettanára volt, és A csata arca volt az első könyve, amellyel azonnal nagy jelentőségű életműve talán legfontosabb darabját is megalkotta. Az évtizedes oktatói tapasztalat és a katonákkal – köztük a második világháborút csapattisztként megjárt és addigra a brit hadsereg vezetőivé emelkedett főtisztekkel – töltött sok idő sajátos gondolatokat sugallt a szerzőnek. Az kezdte érdekelni, mit és hogyan tesznek a közkatonák, a tiszthelyettesek és a csapattisztek a katonai mesterség gyakorlása közben, mert a hadtörténetírás addig inkább a királyok és a vezérek háborújára összpontosított.

Keegan szakít a győztesek ügyét igazoló történetírás évezredes hagyományával, de azzal a hagyománnyal is, amely a visszatekintés bölcsességével – és az íróasztal biztonságos fedezékéből – az események eleve elrendelt, logikus láncának, valamiféle gigászi sakkjátszmának, „a politika folytatásának más eszközökkel" szereti láttatni a háborút. Emberi és materialista hadtörténet ez, utóbbi nem a szó ideológiai értelmében, hanem úgy, hogy Keegan azt vizsgálja: az adott anyagi (topográfiai, haditechnikai, élelmezési, egészségügyi stb.) feltételek mellett mit tehettek, és mit nem tehettek meg a katonák, valamint azt, hogy egy adott társadalom milyen hadsereget állít ki. Elemzi továbbá a csata mint fegyveres összecsapás és mint történelmi jelenség változásait az évszázadok során. Agincourt, Waterloo és a Somme-i offenzíva első napja döntő jelentőségű, sokszor megírt összecsapás, de ahogyan Keegan tekint rájuk, az olyasfajta változást indított el a hadtörténetírásban, amilyet Einstein és társai munkássága a fizikában.

Hivatkozás: https://mersz.hu/keegan-a-csata-arca//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero